Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Ezerszínű buja, hangos tánc és ének,
Farsang napi bálra összegyűlt sok népek
Múlatják az időt, boldogan nevetve
Lengetvén jelmezük, bújukat feledve.

Odakint az idő, vad ki végét érzi,
Télbe kapaszkodik, hideg széllel védi
Becsületét, habár halálát kimondták.
Nincs lélek odakint, egy csupán azt mondják.

Fáradt komédiás, csepűrágó, bohóc
Padon egymaga ül, érzi úgy, hogy kolonc.
Mert ma minden ember más bőrébe bújik
Szükség így rá nincsen, ezért hát elbújik.

„ Mi végre is éltem?” Mélázik magában.
„Sok jót cselekedtem?” Kérdezi bújában.
„Sokszor oly nehéz volt mást megnevettetni,
Mikor jómagamnak kín jutott s más semmi.

Ó, ha tudnák mások, hogy taps, öröm után
Már az öltözőben sírok néha. Azám!
Ember vagyok én is, érzésekkel gonddal,
Melyik hát a jelmez? Melyik a jó oldal?

És most ez is elmúlt, elmúlt mi itt tartott.
Talán túl sokáig pengettem a lantot.
Nem érzek már erőt, bár ifjúi hévvel
Világ megváltásán gondolkoztam én el.”

Éledező kertben ekképp gondolkodék
Társasága nincsen parkban csupán veréb.
Mígnem a Sors maga szigorú arcával
Reá néz és szól is mennydörgő szavával:

„ Tudd meg, az mi éltet eleddig folytattál,
Szégyellned sosem kell, hasznot sokat hoztál.
Magadból igen csak sokat adtál másnak,
Szenvedő lelkeket mentettél a mának.

Kíntól, kétségektől most te vagy, ki szenved,
Ne aggódj. Ezúttal Én mentelek majd meg.
Utad végéhez ért, jöjj hát most énvelem,
Sokszor meghaltál már, de így még sohasem.”

Így fogadta végre a Sors a kegyébe
a megfáradt színészt, hű ki volt életbe,
Bár teste eltűnik, szelleme ottmarad,
Farsangnak éjjelén, lombtalan fák alatt.
 

 A farsang mindenki számára egy boldog, örömteli ünnepély.Eszterke a Dunántuli kisleány is így volt ezzel.Eszterke vígan készült élete első farsangjára az általános iskolában.Édesanyja azonban vegyes érzelmekkel fogadta azt.Próbálta gyermekének a lehető legjobb oldalát mutatni és a lehető legjobb oldalból kihozni egy művészi álarcot gyermekének.Gyermeke mint a legtöbb kisleány hercegnőnek akart öltözni.Édesanyja egészen délután 7-tól reggel 7-ig a piciny ruháját tervezte.Halvány rózsaszín hosszú selyemszövetet vett ez alkalomra.Vágta, varrta, vágta, varrta, vágta.....A végén pedig szebb volt mint hamupipőke ruhája.Semmi alvás nélkül dolgozott egész éjjel így reggel karikás szemekkel de magabiztosan állt gyermeke elé mondván: Te vagy a legeslegszebb és az is maradsz örökre én drága gyermekem.A másik érzés ami gyötörte az édesanyja lelkét ezzel a mondattal lett nyilvánvaló.Édesanyja utolsó pillanatra akarta hagyni a bejelentést miszerint: Rákos és hamarosan meg fog halni.De mikor meglátta kislánya cseppnyi mosolyát és pirospozsgás arcát akkor vált nyilvánvalóvá neki hogy nem szabad megtennie.Megtörnie Eszterke szegény kis lelkét.Így az édesanyja is beöltözött a farsang alkalmából egy új szerepbe egy szomorú ámde - kislányának mutatván - \"vidám\" szerepbe.A kislány pedig a bántodástól és meg nem értéstől mentesen élte mindennapjait....Mígnem édesanyja álarcával együtt a feledésbe, a halál markába nem került.

 Mikor éppen a téltemetés pirkadatán jártunk, éjt-nappallá téve törtük a fejünket az első Farsangunkon. Az első a Tulipán csoportban, az első a Tulipán csoportnak. Félhomályban pislogott a fény a folyosón, amikor rejtelmesen közelítettem a csoport irányában. A jelmezem a köpenyem alatt lapult. Kalóz lett belőlem mára, aranytalléros Kalóz.
És érkeztek a gyerekek, boszorkányként, kutyaként, pillangóként, tapsiként, tűzoltóként, szakállas törpeként és csak néztük, vártuk őket……… Ahogyan megszeppenve, hol mosolyittasan vagy összehúzódzkodva, Anya vagy Apa mögé bújva, ironkodva-pironkodva de bátorságtól övezve betették a csepp lábukat a terembe. Nem könnyű feladat, annyi ember közé. A közeget átitatta a lelkesedés, a varázslat, a varázslás, hiszen volt ott az is. Hol az Apukák változtak délceg fehér paripává, hogy csemetéjüket a nyakukba kapva, versenyt fussanak a kedves csoporttárssal, és elkönyveljenek Anyától egy szerelmes mosolyt, hol a bohóclány óvó néni eszelt ki valami furfangos találmányt, ami megoldásra várt. Kúsztunk, másztunk, térdeltünk, guggoltunk, nem volt olyan, amit ne tettünk, ne tettek volna meg mindazok, akik szívügyüknek tekintették, hogy azon a napon mindent félretéve együtt nevessenek gyerekeikkel, együtt közösen. Ahogy le sem vették a szemüket a gyermekükről, akik dacoltak a bátortalanságukkal és felpattantak a zsámoly legmagasabb pontjára és csak forogtak, forogtak, amíg mindenki őket csodálta. Bárcsak én is ott állhatnék gondoltam. Nem is sokáig csak gondoltam. Emlékezetemben véstem a mosolyukat, a vidám arcukat.

 -Anyu! Nem tudom, mi legyek a farsangon!- kiáltottam fel rémülten, amikor rápillantottam a naptárra és észrevettem, hogy egy hét múlva itt a bál.
-Kisfiam, ezt már megbeszéltük egyszer! Mivel új iskolába jársz ebben az évben, nyugodtan felveheted azokat a jelmezeidet, amiket régebben hordtál!-
-De az olyan ciki! És ha valaki észreveszi?-
-Szerinted, foglalkozik bárki is ezzel? De rendben, legyen! Akkor milyen ruháid voltak eddig?-
-Voltam egyszer varázsló, aztán leszedtük arról a palástról a csillagokat és következő évben denevér lettem, majd újra előszedtük a csillagokat és utolsó évben naprendszer voltam!-
-Mindig is csodáltam a saját leleményességem!- húzta ki magát büszkén édesanyám, de rögtön visszatért a probléma megoldásához, amint észrevette szúrós tekintetem.
-Talán lehetnék egy denevérvadász varázsló-asztronauta, aki elveszett a naprendszerben!-
-Ne gúnyolódj, fiam!-
-Most miért? Biztos csak örököltem a leleményességed! –válaszoltam széles vigyorral.
-És a humorom is!
-Persze! De itt az most nem segít, megint le fogok égni!-
-Ne légy pesszimista! Voltál te bohóc is, nem?-
-De, anya, minden évben azt csinálok magamból!-
-Idén nem!- zárta rövidre anya a témát, majd megígérte, hogy időben kitalál valamit.

Voltak kételyeim, de jobbnak láttam nem feszegetni tovább a dolgot, de a bál előtti estén azért csak odamentem hozzá újra.
-A francba, kisfiam! Teljesen kiment a fejemből!-
-Ettől tartottam!-
-Nyugodj meg! Megoldom!- válaszolta mosolyogva.
Így lettem én ebben az évben színházi kellékes. A kezeimre erősített ruhafogasokról a denevér, a bohóc, a csillagász, az asztronauta és a varázsló jelmezeim lógtak. Annak ellenére, hogy rettentő nevetségesen néztem ki, senkinek nem tűnt fel, hiszen mint mindig, így most is igaza volt anyának abban, hogy nem mindig baj az, ha nincs minden a helyén. Ezt sikerült újra bebizonyítanunk… Remélem az én gyerekeim is öröklik majd családom jó tulajdonságait… Van egy pár… :D

 Nem volt pasim.
Elég jó nő vagyok, vigyázok az alakomra, szép az arcom, dús vörös hajam van, zöld szemekkel. Szeretem az öltözködésemmel kihangsúlyozni, amit érdemes. Mit kívánhattam volna még? – egy jó pasit. Találkoztam is helyesekkel, izmosakkal, főleg a felzselézett tüsi hajú fajtából, csak éppen a közös témáink negyedóra után elfogytak. Így ment ez már fél éve.
És akkor jött a céges farsangi buli jelmezekkel, szituációs játékokkal, amire persze el sem akartam menni. Aztán arra gondoltam, legfeljebb apáca leszek, úgy sincs pasim.
Az apáca jelmez meglepően jól állt. Csoportokba sorsoltak minket, kettesével, egy fiú-egy lány. Az én fiúm birói talárban volt. Komoly jogász létére rögtön invitált, hogy igyuk meg az aperitifet. Folyamatosan kommentált mindent, amíg részt vettünk a játékokban. Én meg egyfolytában röhögtem. Rég éreztem ilyen jól magam valakivel.
A játék végén csak nem volt kedvünk egymást elengedni. Ő ki is mondta. Hogy csak a haverjai kedvéért jött el… De most szeretné – persze, ha én is úgy gondolom – ha vele maradnék. Azt is mondta, hogy végre egy nő, akivel lehet beszélgetni. Merthogy egy csomó csinos nővel találkozott mostanában, szexi ruci, kipakolt mellek, szoli, műkörmök, tűsarkú, smink, de a fejükben sötétség. Ha meglát egy ilyen nőt nem is néz ki belőle semmit. (Én meg magamban áldottam az apáca jelmezemet.)
Egyre jobban tetszett. Kedves volt, mindig megkínált, meghívott, előre engedett, végül hazakísért, és megbeszéltünk egy randit másnap délutánra.
Pontosan érkeztem. Magassarkú, szűk szoknya, testhez simuló felső, frissen mosott hajzuhatag, a szemet hangsúlyozó smink. Elakadt a szava. De azt is éreztem, hogy tetszem neki, úgy nézett, hogy el kellett kapnom a tekintetem. Sétáltunk, semmi sem változott köztünk, ugyanúgy sokat nevettünk, mindenben megértettük egymást.
Ennek már több, mint egy éve, és együtt élni is jó vele. Pedig izmos, tüsi hajú macho, akiből nem néztem volna ki semmi jót.

A hosszú téli hónapok szürkeségét megtöri a vidám farsangi hangulat és a színes jelmezek kavalkádja. Ilyenkor az emberek felszabadulnak, hiszen bárki bőrébe belebújhatnak, bárkivé, bármivé átváltozhatnak, amiről a való életben csak álmodoznak.
Gyermekként kedvenc mesehőseid bőrébe bújhatsz, a fiúk szuperhősnek, a lányok királylánynak öltözhetnek. Azt gondolnánk, hogy az idő múlásával a farsangi készülődés izgalmát kinövik az emberek, pedig épp ellenkezőleg. Sokak hetekkel, hónapokkal előbb elkezdik készíteni a jelmezüket, melyet majd a farsangi buliban magukra ölthetnek, ahol újra előtérbe kerülnek a gyermeki érzések.
Az álarcok mögé bújva mindenki felszabadultan és jókedvűen ünnepel.

 

 Nem tagadom, mindig is nagyon szerettem a farsangi hangulatot, de most különösen. Készülök valamire, és a Bohóc jelmezem erre tökéletesen megfelel. Villoghatok, ugrálhatok kedvemre, meghúzhatom a nők ruháját, megigazíthatom a férfiak nyakkendőjét, sírhatok, nevethetek, ahogyan kedvem tartja. A „Bohóc”-nak ezt is lehet, pláne ha bolond is.
A hangulat kitűnő volt, velem nemigen foglalkozott a társaság. Szünet.
Eljött az én időm! Nyakamba akasztottam kosaram, benne tárgyi emlékek.
Árulom. Lim -lom, nekem már nem kell. „Hazug emlékeket árulok”! Ki vesz belőle?- kérdezem, és körbevonulok a termen. Egy bolondtól illik venni-vásárolják, viszik is a portékámat.
Kifizetik az „emléket”, és én egy utolsó gondolattal elbúcsúzom tőlük. A kosaramból fogy az emlék, a pénz szaporodik. Nekik még ér valamit! Nekem már semmit.
Már csak pár apróság és pár szál préselt virág van a kosárban.
- Kedvesem! Megveszed nekem?- szólt egy Angyalnak öltözött álarcos
hölgy, aki igencsak inogva lépkedett.
- Miért kell engem mindig kellemetlen helyzetbe hoznod? Hány pohár
pezsgőnél jársz?- kérdezett vissza a hölgy társaságában lévő férfi.
- De drágám! Kérlek!
- Ezt a kacatot? Hová gondolsz?- de már nyúlt is a pénztárcájához, nem akart feltűnést kelteni.
- Bohóc! Mennyiért árulod a portékád?- kérdezte.
- Önnek Uram, teljesen ingyen!- leakasztottam a kosarat, és hírtelen a férfi nyakába tettem, mielőtt feleszmélt volna.
Az álarcot levettem… a férfi felismert. A kosár tartalma kihullott. A száraz rózsát a táncolók taposták. A férfi lehajolt, felvette. Kezébe vette, majd rám nézett.
- Játszottál velem kedvesem, bolondnak néztél!- gondoltam, és mélyen a szemei közé néztem. Pillantásomtól teljesen lebénult, szólni sem tudott.
- Hagyd már ezt a Bohócot!- Táncoljunk!- szólt a hölgy.
- Bohóc?- mintha a férfi ezt kérdezte volna vissza
Igen, bohóc vagyok, és bolond voltam!- válaszoltam hangtalan.
Vagy talán nem is én?

 A farsang a bolondozások, bálok ideje. Erről mesélek el most egy történetet, amit máig nem felejtettem el. Tizenkét éves voltam.
Tele vágyakkal, reményekkel, szerelemmel. Barátnőimmel örömeinket, bánatainkat megosztottuk egymással. A szerelmem persze észre sem vett, pedig egy osztályba jártunk. Közeledett a farsangi bál. Eszter barátnőmtől megtudtam, hogy álmaim hercege boszorkány lesz, de ez titok.

És elérkezett a várva várt nap. Pillangónak öltöztem, hogy gyönyörű legyek. Már javában tartott a bál, mire megérkeztem, de sehol a kedvesem! Idegesen tömtem magamba a szendvicseket. Egyszer csak Eszter, ki bohócnak adta ki magát, rám kiáltott.
- Nézz az ajtó felé!
Ott állt a boszorkány! Rondábbat el se tudnék képzelni, nekem mégis ő lett a bál fénypontja. Egyenesen idejön! A falat is megakadt a torkomban. Szólt a zene, a jelmezesek táncoltak. Meghajolt előttem, és táncba vitt. Röpültem a karjaiban, forgott velem a vendégsereg, bohóc, tündér, kéményseprő, egy egész kavalkád.
Mikor vége lett, leheletfinoman arcon csókolt. Maszkjából csak a szeme és a szája látszott ki. Szinte elolvadtam, jó, hogy fogta a kezem, és a büféhez vezetett. Eszter és Zsuzsa mosolyogtak, mikor hátrafordultam, a meglepetéstől majdnem összeestem. Egy újabb boszorkány jelent meg. Hirtelen lerántottam a partnerem jelmezét, egy ismeretlen fiú állt előttem. Hatalmas pofonnal jutalmaztam kedvességét. A többiek ekkorra már majd megfulladtak a röhögéstől. Kirohantam a mosdóba, könnyeimmel küszködve. Szó nélkül otthagytam a díszes társaságot.
Később megtudtam, szándékos volt a tréfa, hogy ne ábrándozzak, térjek észhez. Azóta sok év telt el, barátságunk megmaradt.

A farsang már mást jelent nekem. Mindannyian álarcot hordunk, keveseknek mutatjuk meg igazi arcunkat. Most néhány percre az álarc mögé nézhettetek.

 Ez az este más volt, mint a többi. Még a Hold is vörösen derengett a fátyolfelhők mögött. Halotti csend nehezedett a városra. Fojtogató mozdulatlanság. Csupán a szél süvített, mely az arcomba fújta a havat.
Egyedül voltam. Szerettem volna ezt hinni. De nem így volt. A szél… ezen az estén még a szél is más volt. Túlvilági hangok sóhajtoztak benne.
S ezek a hátborzongató, test nélküli sóhajok körülöttem cikáztak. Olykor még alakot is öltöttek a szitáló hóban. Kísértetiesek voltak. Ijesztőek.
Egy városszéli, elhagyatott épület felé tereltek, mely erre az egy estére egy vérfagyasztó ódonkastéllyá vált. Sötét árnyékként magasodott a város felé, hátterében a vérvörös Hold. Rémisztő volt; mintha nem e világbéli lett volna. S én hamarosan ott álltam az ajtaja előtt. Csak sejtettem, mi rejtőzhet mögötte. Végül a kilincshez nyúltam, de az ajtó hamarabb nyílt, és…
– Isten hozott szerény lakomban – köszöntött reszelős hangon a hullasápadt Drakula, azzal betessékelt.
Rengetegen voltak odabent. Láttam a farkast, aki nagymamának öltözött. Egy béka is elszökkent előttem; talán a hercegnőjét kereste, hogy egy csókkal levarázsolja róla a rút álarcot. De összefutottam a Szörnyeteggel is.
– Hát a Szépség merre jár? – kérdeztem.
– Amott csinosítja magát – mutatott az egyik süteményes asztalhoz.
A Szépség valóban ott volt. A boszorkány tartotta neki a míves tükröt. A boszorka, aki most csodásan festett. Kérdezte is a tükröt: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!”
Persze a tükör ismét csak azt felelte: „Hófehérke.”
Erre a boszi dühödten nézett felém. De még mielőtt megátkozott volna, elkapott a szőke hercegem.
– Igazán jól áll neked ez a jelmez – dicsért meg.
– De te hol hagytad a paripád? – mosolyogtam rá.
Az én szőke hercegem is elmosolyodott, s táncba hívott, de akkor…
– Adrikám! – hallottam meg anya hangját. – Ébredj, álomszuszék! Hasadra süt a nap!
Azzal felébredtem, és a különös farsang véget ért. Egy óra múlva már a strandon lubickoltam a családommal.

 Kiskoromban imádtam a farsangot, mindig a legjobbat akartam megvalósítani. Nővéremmel mindig tervezgettünk, álmodoztunk. S akkor, mint egy villámfény jött az álomjelmez, bár tudtuk megvalósítása szinte lehetetlen. Kishableány! Megálmodtuk a hosszú, zöld, flitteres uszonyt és a hozzá illő lila színekben csillogó felsőt. A hajam hosszú szőke volt, de ezért még vörös parókát is viseltem volna. Na és a kellék: egy akvárium. Persze egyből beláttuk, hogy abszurd ötlet egy gyereket egy akváriumba ültetni, már ha egyáltalán lehetséges lett volna egy ilyen méretűt beszerezni. De a terv csodás volt. Annyira beleéltem magam, hogy már éreztem, ahogy ülök az akváriumban és kilóg a rikító uszonyom, a vörös hajam hozzásimul az üveg oldalához, én pedig mosolyogva integetek, amint a főcímdalra betolnak egy kerekes járművel a színpadra. És valóban csak egy megvalósíthatatlan álom volt. Ehelyett táncospár lettem, én egyedül! Egy kiváló ötlet után, ez aligha dobta föl a hangulatomat, s jobban örültem volna az uszonynak, a kényelmetlen felenadrág-feleszoknya alsó helyett. Kissé kellemetlen volt a félig maszkhatásúvá sminkelt arc, amely nem érzékelt, míg a másik vidáman mosolyog. Talán ami a legfurcsább volt, az a cipő viselete, hát gyerekként magas sarkúban sem egy leányálom járkálni, hát még ha csak a felét hordom! A fiú részem kényelmes és vidám volt, a lány-a csipkés piros szoknyában és csillogós fehér topban-csinos, de kényelmetlen volt. Ami még rosszabb, hogy táncolni sem igazán tudtam, főként nem annyi ember előtt lámpaláztól égve. De bementem. S már nem is emlékszem féltem-e vagy csak örültem, hogy már ott vagyok. Igyekeztem néhány tánclépést ejteni, már amennyit a felemás cipő engedett, összekulcsolt kézzel, így vonultam be. És amikor kijöttem megkönnyebbültem, és rájöttem, hogy mindez annak hála, hogy végig csak az álomjelmez lebegett a szemem előtt. Arra gondoltam- igen uszonyom van és nem egy béna tánclépést próbálok kicsikarni a kényelmetlen öltözetben

 Hernyó voltam kicsi, szőrös
Zöld bőröm reszketeg
Tettem-vettem ténferegtem
Gyűrűk nyúltak-ernyedtek testemen.
Egyik reggel észrevettem ágam végén egy levelet
Apró fogak rágtak bele egy dátumot, s a nevemet
Erdőlakók farsangjára invitált a meghívó
Úgy véltem, alkatomhoz illő jelmez a pillangó
Szárnyamnak rózsától szirmokat gyűjtöttem
Csápomnak egy mohától két szálat elcsentem
Hengeres testemet virágpor színezte
Végül harmatgömböket helyeztem szőreim végére
Eljött az este a bál már elkezdődött
Mikor pillangóként kúsztam be, a tömeg meglepődött
A szúrós szempárok gúnyosan nevettek
Haza iramodtam, nekem több sem kellett
Könnyek közt szuszogva hajtottam le fejem
Lassan bebábozódtam álmomban, csöndesen
Mire eljött a tavasz pillangóvá lettem.

Gubómból kikelve megesküdtem arra
Ezután én leszek a jelmezbál hernyója.

 Utálom a vidám ünnepeket: a szilvesztert, a majálist, a búcsúkat, de legfőképp a farsangot. A minap eltöprengtem rajta, ugyan miért, mióta lehet engem kiüldözni a világból a vidámsággal s egyszerre jöttem rá, mióta, miért. Ide figyeljenek!
Középsős voltam az óvodában (kétszer voltam középsős, ez egy volt a kettő közül) és elhatároztam: farsangkor cowboy leszek. Jól ismertem a cowboyokat, mindent tudtam róluk. Autentikus cowboy-kalapot, kendőt, kockás inget rendeltem anyámtól és a rohadt nadrágtartó helyett övet, de olyat, amin kétoldalt combközépig érő pisztolytáska lógott. Ez fontos, hogy combközépig, hogy laza mozdulattal lehessen előhúzni a coltot. Kordnadrágot húztam, ami hétköznapokon nagyon ciki, de amúgy nagyon cowboyos, és fölvettem azt a vacak barna bakancsot is, ami nyomta az ujjam meg a sarkam. Reggel volt, a farsang kezdete. Megálltam a ház kapujában és enyém volt a világ.
Az ovi nagyon közel volt. Izgatottan léptem a terembe, se láttam, se hallottam, szívem a torkomban dobogott. És akkor megláttam… De anyám már elment, nem volt visszafordulás, nem volt menekülés. Mint mikor a bukaresti földrengést mutatták a tévében és utána két napig forgott velem a világ, értik? Pont úgy éreztem magam: az óvoda telis-tele volt apró, ugrándozó, zajongó, kalapos-kendős-kockásinges-coltos cowboyokkal, egytől-egyig kiköpött a másom és a pisztolytáskáik is… úristen, a pisztolytáskáik mind combközépig lógtak. Megsemmisülten lézengtem a vadnyugati tömegben. Azóta se voltam soha olyan siralmasan átlagos, olyan semmilyen, mint akkor.
Van egy fényképem arról a farsangról. Egy vidám tündérrel táncolok, bárcsak emlékeznék, hogy hívták. Mindegy. Táncolok a képen, csalódottan, kissé esetlenül. Szóval most már pontosan tudom, miért, mióta gyűlölöm a vidám ünnepeket, de legfőképp a farsangot. Ja, igen, Orsi volt!

- Remek ez a bál, igazán jól megszervezte!
- Örülök, hogy jól érzi magát. Tudja nekem is fontos, magányban élek, de ilyenkor szabadon elmerülhetek a tömegben. A farsang az én egyetlen lehetőségem a társasági életre.
- Miért mondja ezt?
- Csak úgy, nem számít. Még maga sem ismer eléggé.
Edit most nézett csak körbe igazán. A falon festmények függtek, mindegyik arckép.
- Tudja, imádom az arcképeket. Akad köztük igazán értékes darab is.
- Miért szereti annyira őket?
- Talán, mert az igazságot mutatják, a lelkünket.
Elmerültek az arcképek látványában. Edit szájtátva bámult, és a férfi szavain töprengett.
- Egyébként, az én arcképem is megtalálható köztük. – mutatott végig a képeken a férfi.- Kíváncsi vagyok, rájön-e melyik az.
A lány körbenézett, mindenképpen látni akarta a férfi arcát. Aztán megakadt a szeme egy képen, és szinte biztos volt benne, őt látja. Közelebb lépett a festményhez és rámutatott.
- Ez maga, egészen biztos.
A férfi szemei a meglepetéstől nagyra nyíltak, alig bírt megszólalni.
- Nahát… Erre meg… Ezt hogy találta ki?
- Nem tudom, csak ránéztem, és tudtam. Talán a hangja, vagy amiket mond… Csak ehhez a képhez illenek.
- Nem kétséges, engem ábrázol. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek.
- Miket beszél, hiszen maga igazán jóképű!
- Nem, sajnos a valóság egészen más.
- Jaj, azért nem lehet olyan szörnyű. – közelebb lépett hozzá, és álarca felé nyúlt. – Ne bohóckodjon, vegye már ezt le!
Ádám idegesen odakapott, és megfogta a lány kezét.
- Ne!
- De hát mi a baj?
- Farsang van…
- Nem, valamit eltitkol…
A férfi komoran elfordult.
- Pár éve, nem sokkal a festmény elkészülte után balesetet szenvedtem. Az arcom… helyrehozhatatlanul megroncsolódott.
Edit odament, megfogta a kezét és szembefordította magával. Megsimogatta haját, majd óvatosan leemelte róla a maszkot. A férfi elfordította volna fejét, de Edit nem engedte, és hosszan a szemébe nézett. Így álltak némán, majd a lány odabújt hozzá, és megcsókolta.
- Gyönyörű vagy!

 

 Egy több mint 30 éves farsangi emléket szeretnék megidézni. Dübörgött a szocializmus építésének vonata és egy vidéki általános iskolában kötelező volt jelmezt ölteni, hiszen az egységbe tömörülésnek ezen a téren is jelentkeznie kellett. Második osztályos lévén én még csak-csak kacérkodtam a gondolattal, de hetedikes bátyám nem lelkesedett túlzottan. Édesapánk fejéből pattant ki a remek ötlet, hogy öltözzünk proletár gyerekeknek. A jelmezek kiválasztása hamar megoldódott, mert lehozott a padlásról egy nagy vászonzsákot, melyben ki tudja mely kor és társadalmi rend levetett gúnyái voltak. De az biztos, hogy állapotuk és jellegük passzolt a választott karakterhez. Tényleges méretünknél nagyobb ruhákat választottunk a „majd belenő az a gyerek” elv alapján. A lábunkra, pedig kikeményedett cúgos bakancs került. Mivel kalap csak egy volt, a bátyám fejére egy, a négy sarkán becsomózott vászonzsebkendő jutott. Öltözködés alatt könnyű célpontjai voltunk a viccelődő iskolatársaknak, kik nagy kedvel gúnyolták a sok helyen foltos, kopott és szemmel láthatóan nem mérethű ruházatunkat. Az ifjúsági ház színpada előtti felvonuláson is mi voltunk a fő attrakció, pláne mikor előhúztuk feneketlen kabátzsebeinkből, zsírpapírba csomagolt szilvalekváros kenyereinket (mint a proletár gyermek hű barátját) és nagy kedvel lakmároztuk. A színpadra jutva gyorsan elmondtuk kit tisztelhet bennünk a nagyérdemű és mivel szégyelltük jelmezünket hamarjában visszavedlettünk normál civil iskolás diákokká. Valószínű, hogy iskolatársaink többségének fogalma sem volt hová helyezzen minket a történelmi tablón, de a zsűri tisztába volt vele. Mindent megnyertünk (legnagyobb megdöbbenésünkre) eljutottunk a megyei döntőig. Ott viszont valami nagyon szocialista csoportos jelmez maga mögé utasított, de különdíjasok lettünk. Valamelyik versenyen az öltözőben megszólalt egy hang „- Na itt vannak a rongyosok, megvan a győztes”. Innen a cím. Üdvözlettel! Szabó János

 Az emberi lények farsangja egy egész éven át tart. Bárhol is vagyunk, szerepeket kell játszanunk. Néhányunknak ehhez sem maszkra, sem jelmezre nincs szüksége: egyszerűen ilyenek vagyunk. Könnyedén váltunk sok-sok énünk között és alkalmazkodunk, de mindegyik énünk mi magunk vagyunk. Mások álarc mögé bújva, csendben és illedelmesen alakítják sorsukat. Oly sokan vagyunk, és a forgatag gyakran sodor érdekes emberek mellé, máskor meg elszakít olyanoktól, akiknek te még fognád a kezét. Mi elkaptuk nemrég egymásét és a világ nehéz és ijesztő oldala megszűnt létezni körülöttünk.
Bár én festettem rád titokzatos, sötét mintákat, nem ismerem még minden porcikádat.
Mikor az iskolapadban okosítják a fejedet, én itthon újra és újra megnézem a közös fényképeket. Hat hónap csupán, mióta enyém vagy igazán, és én nap mint nap rácsodálkozom szerelmünk varázsára.
Este volt, a farsangi mulatság ideje lejárt, s közös otthonunkban visszaváltoztunk igazi, meztelen önmagunkká. Megszabadultunk minden dísztől, ékszertől és mágiától, büszkeségünket pedig kizártuk a szobából.
Ültél a székben, én pedig ismét rajtad felejtettem a szemem: hiszen tiszta voltál, szép és élettel teli, s csak úsztak a levegőben felém küldött csókjaid.
Akkor értettem meg.
Festék, álarc és jelmez nélkül, hogy ami igazán Te vagy, az sem lehet a valóság. A gyermekkori meséből Hófehérke szemével láttam meg a Herceget, aki a szendergő lány fölé hajol. Pontosan olyan vagy, amilyennek kislányként elképzeltelek.
A szívedig ellátok a hétköznapok álarca mögött. Ott pedig megszűnnek létezni a titkok, és nincs többé színjáték.
Veled, melletted minden nap kalandos farsangi álarcosbál, tele mosollyal, forró öleléssel, mert felismerlek minden maszk mögött. Oly könnyű így, a kezedet fogva áttáncolni az életen. Kérlek, soha ne ébressz fel, de a páncélodat, amint belépsz lakásunk ajtaján, mindig vesd le.
Az örök farsang így minálunk minden nap a búcsúval kezdődik, s ölelésbe halva a küszöbön ér véget.

 Elérkezett a maszkabál napja az iskolában. Azok a gyerekek, akik jelmezbe bújtak, az utolsó tanítási óra után készülődni kezdtek szüleikkel, hogy délutánra cifra álarcokban rohangáljanak a folyosókon.
Anna megilletődve ül a teremben. Az osztálytársai már valamennyien kint zsongnak a tornaterem színpada előtt. A kislány a reggelen gondolkodik. Édesanyja mérges volt, mert ő elfelejtett bepakolni a táskájába előző este és ezért elkéstek. A civakodásban valahogy nem volt idejük összebújni, megpuszilgatni egymást, mint máskor. A hatéves forma kislány nagy szemekkel bámulja a mellette lévő zacskót. Jelmeze van belehajtogatva. Szomorúan letörli arcán csurgó könnyeit és öltözködni kezd; egyedül. Ahogy kész, kikukucskál a teremajtón, megcsapja a frissen sütött fánkok lekváros illata. Anna végigtopog a folyosón. A színpadnál egy tanárnő mosolyogva egy számot tűz ruhájára.
- Gyönyörű jelmez – simogatja meg a kislány aranyszőke fürtjeit.
- Anyukámmal csináltuk – szól lebiggyesztett szájjal és beáll a sorba.
Egyedül van. Tudja, hogy rossz volt. Fél, hogy anyja látni sem bírja. Sajog a lelke, remegnek a lábai. A gyerekek egyre fogynak előle, s mire észbekap, már ő következik. Már kiér a színpadra, ám ekkor hirtelen valaki megfogja a kezét és visszahúzza.
- Édesanya! – sikít, azzal sírósan egymáshoz bújnak.
- Gyönyörű vagy – suttogja szipogva anyja; megigazgatja Anna jelmezét.
- Te is – mosolyog vissza a gyerek.
A fények újra megvilágítják a színpadot, s lassan mindenki megcsendesül. Talpig fehérben, tüll szoknyában, harisnyában, kicsi cipellőben, blúzocskában egy aprócska angyal állt előttük, aki nevet, miközben ömlik a könnye.
- Minek öltöztél kicsim? – tartja oda a mikrofont a műsorközlő.
- Anyukám pici angyala vagyok – mondta szégyenlősen-boldogan a kislány, azzal a lépcső felé indul, ahol anyukája áll. Az asszony lekapja a lépcsőről és boldogan szorítják egymást tovább…
Még este is, ahogy a nyertes tortáját kanalazzák, egymáshoz bújva, csöndesen.

 -Mond mi szeretnél lenni farsangon?
-Csingiling!- jött a válasz, és már hozta is a könyvet, hogy lássam miről is beszél.
Gondolataim messze szaladtak, hogy valósítsam, ezt meg neki. Hisz nem éppen a kreatívitásomról vagyok híres.
Eljött az este, a lefekvés ideje és ezzel együtt jött a kérdés is:
- Anya, megcsinálod ezt nekem?
- Megpróbálom, de nem ígérek semmit, mert még ki kell találnom, hogy meg tudom-e neked csinálni.
Teltek a napok, csak nem jött semmi ötlet, hogy is csinálhatnám meg neki. Elolvastam a könyvet, amiben benne volt a hőn áhított "jelmez" története. Ki ő és mit csinál. Elindult a fantáziám elkezdtem rajzolgatni, míg kialakult, hogy is nézhetne ki a jelmez.
Egy reggel úton a munkába egy kirakat tárult a szemem elé, csupa farsangi anyaggal a kirakatban. Gondolatban végigfutott rajtam, hogy hazafelé bemegyek a boltba, és megnézem mire is jutok. Délután nagy örömömre, mindent kaptam, amire szükségem volt. Megkértem anyukám, hogy a mesekönyv segítségével írjon egy pár soros versikét a jelmezéhez, mert ő a "költő" a családban.
Mikor a gyermekem örömét láttam, a csillogást és a büszkeséget a szemébennagyon boldog voltam.
Náluk van egy hagyomány, az "Itt a farsang..." című dalocskával indítanak, aztán bemutatkoznak. Ez az ő verse:
Sohaországból jöttem,
Csingiling a nevem,
Heves a természetem,
Senkit nem hagyok cserben,
Fazekas a mesterségem
Javításra áll a kezem.
Galamb anyó vigyázz rám,
Mesél nekem sok csodát.
Farsangoljunk gyerekek,
Végül haza mehettek.

Hittem vagy sem, de eljött az a nap, amikor nem én álltam izgatottan jelmezbe bújva a többiek között, hanem kicsi lányom. Azaz az én kicsi „tündérem”. Hálás vagyok fiúgyermekeket nevelő barátnőmnek, hogy meglepett egy tündérjelmezzel minket. Kicsi lányom alig várta, hogy felvehesse a ruhát, a varázspálcát már nyomban ki is próbálta és mi varázslatainak eleget téve hol eltűntünk, hol pedig előbújtunk.
Eljött a nap, a várva várt óvodai farsang napja, izgatott készülődés vibrált a levegőben. Szokásunkhoz híven az utolsók között érkeztünk, de nem bántuk, hisz ami fogadott minket…! Az ajtóban egy Piroska, a teremben egy bohóc. Hogy hasonlítanak az óvónénikre?! Egy kalóz, tán a dadus néni? Tündérke ugrál szárnyaival csapkodva, vagy tán egy pillangó? Két kis nyuszi tűnik fel a sarokban, olyan egyformák mint két tojás. Ott egy tigris? Bizony ám, vigyázattok nyulacskák! Mickey egér, Sam a tűzoltó, Batman, talán a tévébe léptem? Kutyus fut és üdvözöl, majd rohan tovább talán, hogy elkapja a kiscicát, kinek kezében az egérkéje, és annak sajtocskája. Vagy egy nyuszira vágyna? Hopp egy manó, zöld cipőben, ő is tovaszökken, Amott egy katica röppen. Jé, egy törpe, a többiek hová lettek? A boszorkánytól félni kell? A jó boszorkány segíthet, segíthet, hogy elhiggyem nem egy mesébe csöppentem.
Kicsi lányom ekkor már kezemet elengedte, tétován bár, de elvegyült a többiekkel. Mikor a zene is felhangzott együtt táncoltuk az első táncot. Szívemet boldogság töltötte el és úgy éreztem újra az a kislány vagyok, aki jelmezbe bújva várta a farsangot!

 Egy pár évvel ezelőtt húsos makaróninak öltöztem, de sajnos nem sokan jöttek rá a jelmezből, valószínűleg azért, mert a használati utasítást utólag olvastam el:

Elkészítés: a tésztát „al dente” főzze, a „H” jelű csomag tartalmát egy kád vízben oldja fel.

Viselés: kezdje a szájürege megtömésével, innen körkörösen az egész testét tekerje be, hogy éppen csak biztosítva legyen légzése.

Figyelmeztetés: fulladás esetén semmilyen felelősség nem terheli a Kölcsönzőt! Ne öntsön magára túl sok sajtot vagy paradicsomszószt, teljesen eltakarhatják a drága ruházatot! A húsdarabokkal feltétlenül takarja el az orrnyergét és a csípőtájékot, különben fölismerhetik!

Mozgás: eredményes megtévesztéshez a makaróni hossztengelye a vízszintessel 67.5 fokot kell, hogy bezárjon.
Figyelmeztetés: semmiképpen ne imitáljon kígyózó vagy hullámzó mozgást, ezek a húsos makarónitól teljesen idegen mozdulatok, ráadásul a jelmez rongálódásához vezethetnek

Beszéd: bonyolult cuppogó hang, ezt a „D” jelű dobozban található diktafon elindításával játszhatja le.
Figyelmeztetés: ne játssza túl a szerepet! Ne egészítse ki a hanghatást rágó-nyelő zörejek kiadásával! Ezek mind nagyban csökkentik a jelmezverseny megnyerésének esélyét!

Visszajuttatás: az ehetetlen tartozékokat (doboz, nejlon, diktafon stb.) eredeti állapotban, ketchupfoltoktól megtisztítva juttassa vissza a Kölcsönzőbe. Az ehetőnek tűnő komponenseket égesse el, de ne egye meg, mert gusztustalan! A jelmezt egyáltalán ne adja kutyának vagy bármilyen más háziállatnak (nem kedveljük őket)!

 Kedvenc farsangi jelemzem:Én Deák Róbert,vagyok szentesről szeretném bemutatni,amikor második osztályos voltam,akkor gondolkodtunk az egész osztály hogy miről kellene,műsort előadni,mert ugye a farsangról kell előadni,ami a télbúcsuztatásról szól.

Csípkerózsikát játszottunk el,és volt egy boszorkány is .Én katona voltam,nem volt más semmi különösebb feladatom,csak ez,ez nagy sikert aratott ,másanap volt,városi faarsang,amitt evvel ugyanugy meg is nyertünk.

A farsang az egy csodálatos ünnep ami halált zárom le ,és a tavasz kezdődik.

A búsojárás,tűzgyújtás,és március 1 kezdődik a tavasz.

Köszönöm ha megnézik.

Deák Róbert.

 A tűzmadár különleges teremtmény. Képzeletbeli. A szenvedély szimbóluma. Ha egyszer elkapja az embert izzó szárnyaival, nem eresztik el többé. Magával röpít és egy teljesen ismeretlen helyen dob le. Egy helyen, ami új, de soha nem akarsz elszabadulni.
Ezt tízévesen még nem tudtam, amikor anya hazahozta a jelmezt. Furcsán néztem, először nem is értettem, hogy mi ez a narancs és piros anyagnyelvekből álló kosztüm. Tudtam, hogy senki nem fog ráismerni és csak ki fognak nevetni. Féltem, hogy nem illek majd bele a képbe, és ez elkeserítet
Az iskolánkban a jelmezek választéka lekorlátozódott a szokásos dolgokra, hercegnőkre, macskalányokra, kalózokra és menyasszonyokra. Akkor, gyerekként én is arra vágytam, hogy felvegyek egy gyönyörű abroncsos ruhát, és egy koronát tegyek a fejemre. Hamar rájöttem, hogy néha jobb kilógni a sorból és egyedinek lenni. Ezen a péntek esti bálon is emelt fővel indultam a királylányok közé. Misztikusnak éreztem a ruhát, titokzatosnak. Senki sem tudta, hogy mi ez, hogy mit jelképez. Én sem tudtam még. Csak abban voltam biztos, hogy én soha nem lehetek koronás, abroncsos kislány, mert akkor nem illeszkednék abba a bizonyos képbe.
Persze, volt, aki kinevetett és volt, aki csak nézett, mert annyira tetszettek neki a lángocskáim. Azóta csupán egyszer öltöztem be menyasszonynak és bevallom, hogy igazi katasztrófa volt, unalmas. Inkább megmaradok a mikrofonhajnál és a pantomim csíkosánál…

A kis tündér

Ismét eljött a farsang, és ismét kivirult az iskola tornaterme. Eltűntek a röplabdák, a raktárba vonultak a matracok, még a szekrényugráshoz használt szer is a sarokba került. Ha lehetett volna, talán még a bordásfalat is leszerelték volna a helyéről. De mivel nem tették, én felültem a tetejére, és onnan néztem a farsangi mulatságot.
Megtehettem, hisz én nem öltöztem be. Akik viszont igen, azok egyesével, halk zenére vonultak be a színpadnak nevezett üres térre. Még számuk is volt, amit lelkesen mutogattak a háromtagú zsűrinek. Sőt, még egy fénycsóva is követte őket, hisz az egész terem sötétségbe borult, hogy a nézőtérről mindenki a jelmezekre figyelhessen.
De én nemcsak őket figyeltem. Mindenkit. A fellépésre váró beöltözött iskolásokat, és a kíváncsi nézőket. De azokat is láttam, akik a tombolára készültek – lázasan rendezgették az ajándékokat –, és akik az asztaloknál pótolták az elfogyasztott sütiket.
Mindenki arcán ugyanazt láttam. Az izgatottságot, a jókedvet, az önfeledt boldogságot. Mintha a mindennapi gondok megszűntek volna létezni. Kicsik és nagyok együtt nevetgéltek, a szomorúságnak jele se volt. Én pedig rácsodálkoztam: Az emberek bizony még tudnak mosolyogni.
A fellépésre várakozó kisiskolások között megpillantottam egy kis tündért is, varázspálcával a kezében. Bárcsak valóságos lett volna. Azt kívántam volna tőle, hogy az emberek ne csak akkor érezzék jól magukat, és ne csak akkor nevessenek és mosolyogjanak, ha ilyen alkalom van rá. Hogy ne csak karácsonykor szeressék egymást olyan intenzíven, hanem az év összes napjában. Hogy ismerjék fel: az élet egy felfoghatatlan ajándék, melyet egy napon mindenki elveszít. Hogy értékeljenek minden egyes napot. Hogy legalább a szeretteik hibáját nézzék el, hisz lesz idő, amikor bármit megadnának azért, hogy ismét összekapjanak.
S mintha mindenki ezeket a kívánságokat látta volna abban az aranyos kislányban, a közönségtől ő kapta a legnagyobb tapsot. Övé lett a közönség díj. Az igazi elismerés.

 A piros póni
- Nem láttad a tanító nénimet?- hajolt le hozzám a kislány, szemében türkizkék kíváncsiság.
- Hányadikba jársz?- kérdeztem, miközben elrendeztem a tombolajegyeket. Esernyős, sárkányos, lóherés, pónilovas számok néztek ránk a szőnyegről.
- Elsőbe…- kucorodott mellém, vizsgálgatva a rajzokat. - Nekem is van néhány. Itt vannak, nézd csak!
- Jé! - ámultam el két egymás mellé kerülő szám láttán- tizenöt, tizenhat… és ott a piros póni mindkettőn… az egyik a tied, a másik az enyém… Ezt hogy csináltuk?
Némi gondolkodás után visszakérdezett:
- Hát, nem tudod?
- Tudnom kéne?- bizonytalanodtam el.
- Na jó, elmondom, de titok- türkizkék szeme hirtelen zölddé változott. – Tegnap este sokáig nem tudtam elaludni, amikor a kis párnámon megszólalt a pónim. Tudod, van egy piros pónim.
- Hm… és mit mondott?
- Ne félj, itt vagyok veled! És azt súgta a sötétben, hogy holnap a farsangon keressem meg a barátait… a piros pónisok mind a barátai…
- Aha! ... Ez azt jelenti, hogy én is az vagyok?
- Mondjuk… de csak akkor, ha nyersz nekem valamit…- villant a szeme huncutul.
Ekkor nagy csinnadrattával elkezdődött a sorsolás… a zajos tömeg, királyok és hercegkisasszonyok, vitézek és hableányok, törpék és bohócok elcsendesedtek.
„Az első nyerő szám: napocska 44, a második: zöld sárkány 12, a harmadik…”- harsogta a hangszóró. Nemsokára az én 16-osom is a nyertesek közé keveredett.
- Éljenek a piros pónik!- ragyogott fel az arca, s már szaladt a színpadhoz.
Úgy rémlett, útközben varázslók és állatidomárok között több pónitulajdonossal is találkozhatott, mert csak nehezen talált vissza, lépten - nyomon barátokba botlott… és persze a tanító nénijébe…
- Este mindent elbeszélek neki - szorította meg kezemet búcsúzóul. - Üzensz valamit?
- Igen, csak annyit, hogy vigyázzon a kisgazdájára még sokáig, és szerezzen neki minél több barátot!

Minden anya számára a saját lánya – királylány. Még a szürke hétköznapokon is. Farsang napján aztán teret engedhet a szülő képzeletének és kreativitásának, hiszen olyan jelmezbe bújtathatja kicsi kincsét, amiben igazán tündökölhet.
Nagymamám boldogan és büszkén kísérte művelődési házunk színpadához lányát – az én anyukámat; CSIPKERÓZSIKA jelmezben. 1962 – a nagyinak, valószínűleg, ez volt a legemlékezetesebb Farsangja.
Mintegy 14 évvel később, ugyanazon a helyszínen Csipkerózsika - aki akkorra már asszonnyá, illetve kétgyermekes anyává vált – bújtatta jelmezbe lánykáját, s igazgatta piros ruhácskáját, a hosszú barna hajfonatokban repkedő masnikat. Piroska jelmeze saját készítésű, a kislány benne csodaszép, mint a mesében s az asszony számára a Farsang örökre emlékezetes marad.
A helyszín ugyanaz, de az időpont 2010 február. PIROSKA megnőtt. Talán korábban maga sem hitte volna, hogy egyszer majd saját királylányát kísérheti jelmezbálba, ugyanabba a művelődési házba. Pedig így történt. A négy évvel ezelőtt – koraszülöttként - világra jött, immár óvodás nagylány ÁLOMTÜNDÉR ruhában ragyogott.
Anyukaként meghatottan hallgattam a számomra legszebb kis jelmezes bemutatkozó versét. Azt hiszem, ez lesz életem legemlékezetesebb farsangja...

 

 Fergeteges farsangi buli jelmezversennyel hirdették az iskolában. Mikor először láttam, úgy gondoltam ezt a bulit is kihagyom. Nehezen szánom rá magamat, hogy elmenjek szórakozni. De ebben az iskolában még újoncnak számítottam. Éppen ezért szerettem volna megismerkedni a többiekkel. Elmegyek gondoltam, de a következő percben már vadul kavarogtak a különböző kifogások a fejemben, hogy miért is ne menjek. Ráadásul másnap estére még egy egyszerű jelmez összehozása is reménytelennek tűnt, a jelmez versenyen való részvételt gondolatban már ki is húztam. De még is szerettem volna bulizni egy dögös cicuska képében. Csodák csodájára, másnap estére minden összejött. Elegánsan elkésve bevonultam a mosdóba, hogy átváltoztassam magamat. Még az sem tudott elkeseríteni, hogy a cica jelmezem farka belelógott a WC-be a szükséges dolgok intézése közben. Gyorsan egy másik ronggyal pótoltam a szerencsétlenül elázott farkincát. Arcfestékkel gyönyörűséges csábító macska arcot rajzoltam magamra. Már hallottam, hogy dübörög a zene, mindezt elégedetten tudomásul véve emelt fővel beléptem a terembe. Ám a várva várt buli helyett egy teljesen üres bálterem fogadott. A szervezők pedig igyekeztek félrenézni. Tánc helyett lerogytam az egyik szervező mellé, és naivan vártam a meghirdetett fergeteges bulit. Még azt is megszerveztem, hogy taxival menjek haza. De ekkor már csak az járt a fejemben, hogy minél gyorsabban haza rohanjak ebből a magányos buliból. Ahová csak a plüss egérkéim tartottak velem, mint jelmez tartozékok. Mosolyogva elköszöntem, de amint elfordultam csalódottságomban könnyeim arcfestékemen végigfolyva potyogni kezdtek. Már éppen kiléptem volna a teremből, amikor a szervezők elkaptak. Egy tábla csokit kaptam tőlük, mert megnyertem a jelmez versenyt. Már nem is magamat sajnáltam, hanem őket, hogy ekkora hatalmas bulit rendeztek. S én kisvadmacskának öltözve a plüss egereimmel nem használtam ki, hogy egy teljes tornaterem területén egyedül táncolhatok.