Kiskoromban imádtam a farsangot, mindig a legjobbat akartam megvalósítani. Nővéremmel mindig tervezgettünk, álmodoztunk. S akkor, mint egy villámfény jött az álomjelmez, bár tudtuk megvalósítása szinte lehetetlen. Kishableány! Megálmodtuk a hosszú, zöld, flitteres uszonyt és a hozzá illő lila színekben csillogó felsőt. A hajam hosszú szőke volt, de ezért még vörös parókát is viseltem volna. Na és a kellék: egy akvárium. Persze egyből beláttuk, hogy abszurd ötlet egy gyereket egy akváriumba ültetni, már ha egyáltalán lehetséges lett volna egy ilyen méretűt beszerezni. De a terv csodás volt. Annyira beleéltem magam, hogy már éreztem, ahogy ülök az akváriumban és kilóg a rikító uszonyom, a vörös hajam hozzásimul az üveg oldalához, én pedig mosolyogva integetek, amint a főcímdalra betolnak egy kerekes járművel a színpadra. És valóban csak egy megvalósíthatatlan álom volt. Ehelyett táncospár lettem, én egyedül! Egy kiváló ötlet után, ez aligha dobta föl a hangulatomat, s jobban örültem volna az uszonynak, a kényelmetlen felenadrág-feleszoknya alsó helyett. Kissé kellemetlen volt a félig maszkhatásúvá sminkelt arc, amely nem érzékelt, míg a másik vidáman mosolyog. Talán ami a legfurcsább volt, az a cipő viselete, hát gyerekként magas sarkúban sem egy leányálom járkálni, hát még ha csak a felét hordom! A fiú részem kényelmes és vidám volt, a lány-a csipkés piros szoknyában és csillogós fehér topban-csinos, de kényelmetlen volt. Ami még rosszabb, hogy táncolni sem igazán tudtam, főként nem annyi ember előtt lámpaláztól égve. De bementem. S már nem is emlékszem féltem-e vagy csak örültem, hogy már ott vagyok. Igyekeztem néhány tánclépést ejteni, már amennyit a felemás cipő engedett, összekulcsolt kézzel, így vonultam be. És amikor kijöttem megkönnyebbültem, és rájöttem, hogy mindez annak hála, hogy végig csak az álomjelmez lebegett a szemem előtt. Arra gondoltam- igen uszonyom van és nem egy béna tánclépést próbálok kicsikarni a kényelmetlen öltözetben