Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Ezerszínű buja, hangos tánc és ének,
Farsang napi bálra összegyűlt sok népek
Múlatják az időt, boldogan nevetve
Lengetvén jelmezük, bújukat feledve.

Odakint az idő, vad ki végét érzi,
Télbe kapaszkodik, hideg széllel védi
Becsületét, habár halálát kimondták.
Nincs lélek odakint, egy csupán azt mondják.

Fáradt komédiás, csepűrágó, bohóc
Padon egymaga ül, érzi úgy, hogy kolonc.
Mert ma minden ember más bőrébe bújik
Szükség így rá nincsen, ezért hát elbújik.

„ Mi végre is éltem?” Mélázik magában.
„Sok jót cselekedtem?” Kérdezi bújában.
„Sokszor oly nehéz volt mást megnevettetni,
Mikor jómagamnak kín jutott s más semmi.

Ó, ha tudnák mások, hogy taps, öröm után
Már az öltözőben sírok néha. Azám!
Ember vagyok én is, érzésekkel gonddal,
Melyik hát a jelmez? Melyik a jó oldal?

És most ez is elmúlt, elmúlt mi itt tartott.
Talán túl sokáig pengettem a lantot.
Nem érzek már erőt, bár ifjúi hévvel
Világ megváltásán gondolkoztam én el.”

Éledező kertben ekképp gondolkodék
Társasága nincsen parkban csupán veréb.
Mígnem a Sors maga szigorú arcával
Reá néz és szól is mennydörgő szavával:

„ Tudd meg, az mi éltet eleddig folytattál,
Szégyellned sosem kell, hasznot sokat hoztál.
Magadból igen csak sokat adtál másnak,
Szenvedő lelkeket mentettél a mának.

Kíntól, kétségektől most te vagy, ki szenved,
Ne aggódj. Ezúttal Én mentelek majd meg.
Utad végéhez ért, jöjj hát most énvelem,
Sokszor meghaltál már, de így még sohasem.”

Így fogadta végre a Sors a kegyébe
a megfáradt színészt, hű ki volt életbe,
Bár teste eltűnik, szelleme ottmarad,
Farsangnak éjjelén, lombtalan fák alatt.