Itt vagyok veled,
hogyha kellek neked.
El kéne hinned már,
mindig engem látsz.

E test oly könnyed, összetörhet, ugyan már, gondold át!
Én ott állok mindig
a bizonytalan kék szemmel, testem csak
vár.
Ki ez a lány, aki mindig vádol, ki a tükörben áll?

Fejemben sok száz szó jár, szívemben sajgó vád fáj, azt mondom: engem többé ne bánts!

Unom már, hogy csak azt hallom, hibás vagy és változzál, az én szívem nem kér fájdalmat, érzést, ami bánt.
Unom már, hogy megmondod, mikor, hogyan és mit csinálj.
Én nem kérek a maszkabálból, engem láss!

Hol van, keresem a múltam, hova tűnök, máshol már, a nevető lány.
Higgy végre bennem, és meglelem, bátorság, ájájáj…

Mit kell látnom,
önmagamat álcázom,
fogd fel, hogy nekem is jár a boldogság!
De miért nagy
Köztünk a távolság?

Fejemben sok száz szó jár,
szívemben sajgó vád fáj,
azt mondom: engem többé ne bánts!

Unom már, hogy viselem e
álarcot, rég elkopott.
Már elhiszem,
én többet tudok,
Miért mutatnék mást?

Elég volt, hogy folyton változz.
Önmagadként élj tovább!
Én elérem
már minden álmom.
Ne szólj rám!

Egy angyal, az aki bennem él.
Kérlek, csak nyugodtan, hagyd ezt, hogy megmutassam,

te vagy, aki én!
Ne légy egy folyton változó kép!
Bepillantva
hadd láthassam
magam, ki vágyban ég!

Unom már, hogy folyton korholj,
az énképek kergetnek.
Hát nevess fel,
csodás jövő vár,
visszatérhetek!

Épp így jó, már másnak látszol.
Viszonzod a mosolygást.
Tükörképem,
csak engem láttass,
bárhol vársz!