Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Jelmezem

Eszperente nyelven kelt e versecske,
Melyben lejegyzek nektek egy remek esetet.
Gyermekember lelkem felkelt egy reggel,
Elképzelte, részt vesz egy jeles eseményen,
S ezzel megnevettet rengeteg embert.
Jelmezes emberek rendezvénye lesz este,
Ez remek hely, melyen felvett leplemmel ezen évben én nyerhetek!
Felkeltem, s mentem, mert be kellett szereznem rengeteg ezt meg emezt,
Mert jelmezem még nem kész, fél, s nem egész.
Este lett, még egy ember sem sejtette meglepetésemet.
Jelmezem remek lett, én lettem egerek veszedelme.
Rengeteg ember tervez jelmezt,
Mely lehet, kedves, kecses, eleven, szende, esetleg fergeteges,
De e jelmez, melyet testemre felveszek lesz legveszedelmesebb.
Persze ez szerény személyem reménye.
Egerek, reszkessetek! Megeszlek benneteket!
Nevettem, s felvettem jelmezem.
Felkerekedtem, elmentem egy helyre melyre e jelmezes jeles esemény meg lett rendezve.
Megérkeztem. Rengeteg embert leltem,
Melyek kellemes terefere mellett ettek, „denszeltek”, szeszt nyeltek, s lelkesedtek.
Néztem, de egy emberen sem leltem jelmezt.
Ezen egyedek nem vettek fel esztelen dresszeket.
Hm… ez lehetetlen. Néztem, s néztek engem ezen emberek,
Nevettek, fetrengtek, mert jelmezem nem felelt meg ezen eseménynek,
Melyen ez emberek jelentek meg.
Nem értettem.
Nem nevetve elmentem, s elmélkedtem:
Reggel felkeltem, de elfelejtettem mely reggel kell eme rendezvényre mennem,
S egy reggellel elébb jelentem meg.
Ezt szépen elnéztem…Ez évben nem nyertem,
S ezen mesét el egy embernek sem meséltem.
De megjegyeztem rendesen, mely jelmezes hetek kezdete.
Egeret nem ettem, ezen eseten rengeteget nevettem.
Mely gyermek eszperente versben elmesélte ezen estet,
E személy neve Emese, s ennek nem mese fele se.

Minden azon a bálon kezdődött.Tél volt,és én voltam a rideg,gonosz Hókirálynő,ő pedig a forróvérű,szenvedélyes spanyol torreádor.Az arcát nem láthattam,álarcot viseltünk,mindannyian másnak mutattuk magunk,mint akik valójában voltunk.A bárpultot támasztva vártam az este végét,a dupla vodkámmal,így enyhítve magányomon.Ő meg csak ült a vacsoraasztálnál,szeme egyetlen pontra koncentrált.Rám.Teljesen zavarba jöttem,arcom csak úgy lángolt és nem az alkoholtól.Ő meg csak ült,férfias testtartással,mellén összefont karral,mintha minden a legnagyobb rendben volna.Maszkjától nem tudtam teljesen kivenni az arcát,de sötétbarna szeme,kreolos bőre és a skarlátvörös torreádor jelmez teljesen levett a lábamról.Már-már azon voltam,hogy odamegyek hozzá,mikor leült mellé egy tüzes,fiatal lány.Kiszemeltemet látszólag nem érdekelte a lány fecsegése,inkább felemelkedett helyéről,hogy elinduljon felém.Na,ezt már nem,gondoltam,és dühösen távoztam.Reggel a munkahelyemen ismét szembetaláltam magam a torredáorral(immár jelmez nélkül).Kezében a partyn felejtett táskámmal ennyit suttogott:
-A húgom volt.
Azóta is tart mesés szerelmünk.

 Körülbelül öt éve történt, hogy meghívtak engem is anyuék farsangi bulijába. Nem nagyon akartam menni, mert a farsangolók nálam jó húsz évvel voltak idősebbek. Tizennyolc voltam akkor. Végül egy vállrándítással beleegyeztem, ha nincs jó, ló a számár is, és én már nagyon rég nem voltam sehol. Rögtön beindultam, végre beöltözhetek vámpírnak. A cseresznye a tortán az volt, hogy anyu fogtechnikus így a trafikos fogak helyett, olyanjaim voltak, amik csak nekem készültek. Még beszélni is tudtam velük. Enni már nehezebb volt, meg kellett tanulni a módját. Amikor anyu kitalálta, hogy ő is vámpír lesz, mert nincs más ötlete, nagyon mérges lettem. Kértem, hogy találjon ki mást, de nem volt kedve. Bele kellett törődnöm, hogy nem én vagyok az egyedüli vámpír, a tetejébe anyu a másik. Egy külkerületi étteremben tartottuk a bulit. Volt ott mindenféle jelmez, jósnő, arabnő, madárijesztő, gépészmérnök. Nekem a buli mentőöve a strawberry colada volt, amit itt ittam először. Az este legnagyobb részében hallgattam, ahogy beszélgetnek az asztalnál. Kezdtem azt érezni, még a jelmez miatt se érte meg eljönni. Ezt csak fokozta, amikor a madárijesztő odajött az asztalunkhoz. Rám meredt, a jósnő meg halkan nevetett. Kínos volt, mert nem értettem mi a baj velem. Nem szóltam semmit. Mikor távozott, a jósnő odahajolt hozzánk és vigyorogva elmesélte a történteket. A madárijesztőben fel sem ötlött a gyanú, hogy vámpírnak öltöztünk. Gondolom nem csak nekem ízlettek a koktélok. Megállapította, hogy szegény nőnek, milyen hosszúak a szemfogai. Ez genetikailag ilyen? Biztos nehéz lehet így élni. És még a lánya is örökölte. Szörnyű. A jósnő csak annyit mondott neki, hogy ő az én fogtechnikus barátnőm és a lányával együtt vámpírnak öltöztek. Legalább most már kétséget kizáróan tudom, anyukám valóban kiváló fogtechnikus. Éjfél körül még kimentem ropni a parketten pár szám erejéig, de hajnali kettőkor már a saját ágyamban aludtam, és álmodtam vámpírokról és madárijesztőkről.

 Néhány évvel ezelőtt (már felnőttkoromban) a munkatársaimmal együtt hivatalos voltam egy álarcosbálra. A szervezők azt kérték, ha csak lehet, jelmezben menjünk. Mivel néhány héttel korábban mutatták be Magyarországon Jim Carrey "Grincs" című filmjét, még emlékeztem a plakátjára, amely a karácsony ellen harcoló Grincset - vagyis egy zöld manószerű valakit - mutatott be Mikulás-sapkában. Úgyhogy én egyénileg eldöntöttem, hogy az álarcosbálon Grincs leszek. A filmet ugyan máig nem láttam (ami nagy hiba, mert utólag megtudtam, hogy a filmben a Grincs - a plakáton szereplő fotóval ellentétben - egyáltalán nem visel Mikulás-sapkát), de akkor a plakáton látottak alapján vettem magamnak zöld arcfestéket, befestettem az arcomat, a fejembe nyomtam egy Mikulás-sapkát, és elmentem a bálba. Mire odaértem, a munkatársaim - és még sokan mások - már ott voltak. Amikor a főnököm meglátott, egy pillanatra meghökkent (ez intő jel lehetett volna a számomra, miszerint nem ismert fel), de aztán elnevette magát, úgyhogy megnyugodtam. De néhány perccel később egy kissé spicces idegen állt meg előttem, hosszan az arcomba bámulva, amelyen a zöld festék még jobban kiemelte a szemem sarkában lévő nevető-, valamint a homlokomon lévő gond-ráncokat. Megszemlélte még a sapka miatt kicsit elálló füleimet, és megkérdezte:
- Hát te mi vagy? Yoda??
Egy világ omlott össze bennem.

 Pár évvel ezelőtt Gábor, a nagyobbik fiam a farsang napján megszólalt: - Inkább mégis beöltöznék!

Tudni kell, hogy előtte kérdezgettem, hogy mi szeretne lenni, be szeretne-e öltözni, de ő kijelentette, hogy NEM, és most itt állok a farsang előtt három órával, és a gyermek mégis beöltözne, ez hihetetlen.

Mivel a Tomit, az öcsikét is vittük magunkkal, gondoltam őt is bevonjuk a jelmezbe, ami egy nagy férfi ballonkabát volt. A Gabi fiam hátára ültettem az öcsikét, leterítettem a hatalmas kabáttal, fejére egy kalapot tettem - így lett ő(k) a PÚPOS.

A teljesen egyszerű jelmez sikert aratott, mert egy verset is kitaláltam és megtanítottam neki, ami így szólt:

Van egy öcsém, fura gyerek. Mindíg köröttem tekereg. Szeretem, de nem tagadom, néha csak púp a hátamon.

És ekkor a púp integetni kezdett. Minden jó, ha jó a vége a farsangot, mint ötletdíjjasok megnyerték!

Mint egy álom, olyan szép ez a valóság – és még annál is szebb.
Itt vagyok, szívemben hálával, és csak ámulok, milyen csodálatos ez a hely. Köszönöm, hogy itt lehetek! Utamba kerül egy tükör, s belenézve végre gyönyörűnek látom magam. Istenem, én vagyok? Én vagyok.
Izgatott. Várom, hogy mikor jössz elő.
Itt vagy.
Látlak, hallgatlak, és elakad a szavam. Vajon észreveszel engem, megtalálsz?
Egymásra hangolódva életre kél ujjaid nyomán szívünk dallama, s gondolatom ismét valósággá lesz: feléled a tűz.
Hirtelen megfordulsz, rám nézel, tekintetünk összeér.
Az előadás végén kéz a kézben sétálunk az őszi estén…. a király, és én….
 

 Két delfinnek öltözött gyermekem beszélgetett indulás előtt:

- Delfinmarci, megint cápának öltözöl?

- Kedves Delfinpéter, szó sem lehet róla, az túl macerás. Ember viszont már régen voltam.

- Szuper, akkor megkeresem a leszakadt búvárlábakat, hínárból kötünk bajszocskát, a szerencsétlen kis polipodat a szádra kötöm, az jó lesz fejnek és nyaknak, sőt a kezek is kijönnek, hány keze is van az embernek? Kettő? Akkor a többiből szemöldök lesz. Ja és megkérem rájabácsit, azt hiszem tavaly is szoknyának öltözött. Tényleg, néző akarsz lenni, vagy idomár?

-Ó, Delfinpetya, én valami minimál jelmezre gondoltam. Viszek egy beázott iPhone-t, és elkezdek fuldokolni, aztán felpuffadok. Tényleg, mit is mondd az ember?

- Grrrh, brrrh, khhh.

- Tényleg, kösz! Ja, Hugi megint olajfolt lesz, kezd ciki lenni.

Őszinte mosollyal figyeltem a teremben önfeledten játszó, tarka jelmezt és álarcot viselő gyermekeket a fal mellé húzódva.
Sok év után először, végre igazán jól éreztem magam. Néha vetettem egy pillantást a mellettem álló húgomra, aki büszkén figyelte hercegnőnek öltözött lányát.
Akaratlanul is felidéződött bennem a gyermekkorunk, ahogy együtt készítettük jelmezeinket a farsangra, ám mielőtt elmerülhettem volna az emlékeim képei közt, jelzett a telefonom. Nagyot sóhajtva, egy bocsánatkérő pillantás után kutatni kezdtem a táskámban. Mikor kezembe akadt a készülék, feloldottam a billentyűzárat – a főnököm írt, ismét munkaidő után. Hitetlenkedve olvastam a rövid üzenetet.

Jöjjön az céghez!

Ennyi. Nem kért, utasított.
- Remek! – Ideges hangomra felfigyelő húgom aggódva fordult felém.
- Mi történt? – Érintette meg a karomat.
Válasz helyett megmutattam neki az üzenetet.
- Muszáj, igaz? – Hangja szomorú volt.
Némán bólintottam, majd Kíra felé indultam, aki rögtön észrevett.
- Mennem kell – guggoltam le elé, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön.
Az arcáról eltűnő a mosoly, helyét szomorúság vette át, a nyakamba borult. Gyengéden simítottam meg a hátát.
- Jó, hogy eljöttél! A képeket átküldöd ma?
- Még az este – ígértem remélve, hogy nem feleslegesen. – Köszönöm, hogy elhívtál, hercegnő! - Megsimítottam az arcát, majd felemelve megpörgettem. Aztán gyorsan megcsókoltam az arcocskáját, majd elbúcsúztam a húgomtól is, és kisiettem az épületből.

A téli időhöz hűen szakadt a hó.
Szerencsém volt, alig kellett várnom a buszra, és még ülőhelyem is volt.
Negyed órás út várt rám, így elővettem a fényképezőt, hogy átnézzem a délutáni fotókat. Ahogy a képek színes forgatagként pörögtek a szemeim előtt, gondolatban ismét az önfeledten játszó gyerekek közt találtam magam, akik szórakozásból öltötték magukra a jelmezt. Irigyeltem őket, mert választhattak. Nekem muszáj volt álarcot öltenem a hétköznapok szürkeségében.
Felnőttként, van, hogy muszáj játszani – gondoltam keserűen.

 Mi ez? Hol vagyok?Nem fázom de tudom hogy hideg van,mert látszik a leheletem.Nem érzem magam teljesen a testemben.Mintha felszedtem volna pár kilót.Jaj ne!És mi ez a rengeteg szőr!Ettől még a borotvám is kicsorbul!És a hova lettek a gyönyörű fogaim?!A fogorvosom egy év alatt se tudja rendberakni!Segítség!Hova kerültem?!Ez rémisztő!Körülöttem csupa szörny pofa,kezükben hatalmas favillákkal. Egyiknek fekete,másiknak piros vagy barna az ábrázata és hatalmas kos,vagy kecske szarvakat növesztettek.Émelyeg a gyomrom,szédülök.Tudtam hogy nem kellett volna annyit ennem a töltött káposztából és a fánkból,de nagyon finom volt!Vicsorgó alak néz rám vissza a víz tükrében.Soha többet nem eszem ennyit fohászkodom,de most már árulja el valaki hogy mi történik velem?!A csónak döccenve partot ért és a mellettem álló szőrös alak rácsapott a hátamra.-Gyere Pajti!Rémisztgessük egy kicsit a fehérnépet,oszt űzzük el a telet! A kereplőkkel és kolompokkal felszerelt szörnyhad, rászabadult a parton várakozó tömegre, akik nevetve,sikongatva rebbentek szerte széjjel.

 Nem akarok nyuszi lenni.
Nem akarok, mert nem szeretem ezt a fehér harisnyát, kinőttem már és kényelmetlen. A fehér garbópulcsit is le akarom venni.
Tudom, hogy szerinted nagyon aranyos vagyok így, de én nem aranyos szeretnék lenni, hanem gyönyörű …
Jaj, Mama, nem látod hogy utálom ezt, hogy legalább akkora gombóc van a torkomban, ahogy öltöztetsz, mint a nyuszifarok-pompon, amit legalább ezer fehér fonalszálból fűztél gombolyaggá?
Rá se tudok majd ülni, mit fogok csinálni ekkora gombóccal a fenekemen, akárhogy helyezkedem, mindenhogy nyom!
Mama, sírni fogok, mert hiába dolgoztál annyit a füleken, mindig csálé lesz, vagy elcsúszik oldalt, vagy kijön alóla a hajam. Nevetséges leszek.
Én miért nem lehetek tündér vagy királylány, vagy tündérkirálylány, harmatos rózsa vagy hímporos szárnyú, szivárványos pillangó? Szépen kifésült, kibontott szőke hajammal, benne virágos-ékköves díszekkel, ezerszínű lebegő-libegő hosszú ruhácskával, és olyan tündöklő, csoda, csodaszárnyakkal?
Nem akarok bemenni így. Mintha mázsás kövek nyomnák a hátam. Nem kell a fánk. Egy falat se.
Egy puszit még, Mama. Persze, hogy szeretlek.

Egy csillogó kis tündér… Istenem, de jó neki!
És még egy. És a többiek is. Tündérek, hercegnők, de szépek vagytok!
De a te ruhád már láttam… hogy lehet? Nóri királylányon is ez volt… És ott is! Ugyanez a flitteres szárny… A múlt héten láttam a kirakatban. A tüllruhákat is, a kölcsönzőben.
A fejéketek meg nem is igazi gyöngy, és nem nektek fűzték, csupa műanyag, így lehet kapni előre csomagolva, a karkötővel együtt…
Tündérország kapuja tehát a sarki jelmezkölcsönző meg a nagyáruház.
Hát a mamátok még egy gyöngysort sem fűz nektek?
Az én pomponomon egész este dolgozott. És a füleimen is, mert nagyon kajla volt. Már sokkal kevésbé az!
Mama, köszönöm, hogy az idegen, áruházszagú szúrós műanyag helyett a te puha, fehér szeretetedbe öltöztettél, hogy körülvesz a gondolkodásod most is… fehér talpacskáimtól lekonyuló fülem hegyéig!
A csörögefánk még meleg… friss és ropogós!

 A tél nagyon hosszúra nyúlt. Hideg karmai sok karcolást okoztak az embereknek. Ám a vidámság még ezekben a napokban sem hiányozhatott. Farsangkor mulatságos figurák pattantak ki az elméjükből. A nevetés valóban fiatalít, mert a korosabb emberek is mulatságos dolgokat eszeltek ki…

Zsuzsika, a másodikos, szeplős kis szőke lány gyakran töltötte idejét az idős nagypapájával. Így volt ez a farsang előtti napokban is. A kedves hetvenéves bácsika nagyon kreatív volt. Ezért a kislány várakozással nézett rá, vajon most mit talál ki neki farsangra. Mikor betoppant hozzá, akkor megkérdezte, hogy mit sikerült összehoznia. A kisöreg titokzatoskodott, és megkérte, hogy a szemét kösse be. Gyorsan engedelmeskedett, és kíváncsian várta, vajon milyen csodába öltözteti szeretett papája. Mikor teljesen felöltöztette, odavezette a tükörhöz, és szeméről leoldotta a kendőt. A kislány percekig meg sem szólalt. Majd könnyektől csillogó szemekkel ugrott az ősz férfi nyakába. Puszilgatta, ölelgette, és a földre lejutva megtörölte könnyes szemét. Egy halk, de annál melegebb köszönömmel útra kelt. Az iskolában hatalmas tömeg és zaj fogadta. Legjobb barátnője kíváncsian fitette, ugyan minek öltözhetett be. A titkolódzását nehezen fogadta el, de nem kíváncsiskodott sokáig. Ugyanis egy kemény női hang, a szigorú igazgatónő a színpadra szólított mindenegyes jelmezest. A zsiráfok, nyulak, űrlakók és vámpírok betöltötték a teret. Egyik sarokban szerénykedett egy fekete, hosszúkabátos nyúlánk lányka. Mikor mindenki megkapta sorszámát, és egymásután végig vonultak a színpadon. Kit taps, kit néma csönd vagy apró füttyentés fogadott. Utolsóként a jelmezt takaró jelmezétől megszabadult jelenség lépett a színpadra. Először a legnagyobb csend fogadta. Pár pillanattal később a lehető legnagyobb éljenzés, és taps köszöntötte. Több percen át tartott. A zsűri a közönség volt. A hangerőt mérték. Zsuzsinál volt a legnagyobb. Így a földöntúli szépségű csillogó, villogó kacér és ártatlan Hóangyalka győzött.

 Immár 50 év telt el azóta, de még ma isolyan elevenen él bennem az emlék, mintha tegnap lett volna!

Négyen voltunk testvérek. Mivel édesapám volt az egyetlen kereső a családban, így nem mindig tudták nekünk megvenni azt, amit szerettek volna. Az anyagiak hiányát azonban mindig pótolták nekünk leleményességükkel, ügyes kezük munkájával. Így történt ez 1961 februárjában is, amikor az első iskolai farsang közeledett. nagyon szerettem volna valamilyen jelmezbe öltözni. Mindig ott ugráltam édesanyám körül, és kérdezgettem:

-Milyen jelmezem lesz?

Találgattuk is, mi állna jól nekem. Én persze csak királylány, vagy hercegnő szerettem volna lenni. Édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy ne akarjak királylány lenni, mert az nem is annyira ötletes, és biztosan sokan leszenk majd olyan jelmezben. Ma már tudom, hogy szegény biztos arra gondolt, hogy nem lesz pénze a drága anyagra, és a díszes gyöngyökre, koronára.

- Olyan szép pattogatott kukoricát csinálok belőled, hogy mindenki azt fogja csodálni!- szólalt meg, mikor már sírásra görbült a szám, hogy nekem nem lesz jelmezem. Az ő fejében már élt az elképzelés, hogyan tudja majd megcsinálni.

Nagy nehezen tudtam csak elaludni az izgalomtól. Hajnal felé arra ébredtem, hogy egy vékony fénycsík a szemembe világít. Láttam, hogy édesanyám a varrógépnél ül , és gyorsan mozognak az ujjai. Reggel vettem csak észre, hogy a saját fekete ruháját bontotta szét. Abból varrt nekem csodálatos kis fodros ruhát. A szomszédból kerített pattogatott kukoricát, és szemenként varrta tele a kis feket ruhát. Én persze minden szem után fel akartam próbálni. Gyönyörű lett! Másnak is nagyon tetszett, mert én nyertem a jelmezversenyt.

Ilyenkor farsang idején arra gondolok, de jó lenne megsimogatni a dolgos kezét, amivel szemenként varrta a pattogatott kukoricát.

Sajnos 1986 óta csak a lelkemmel és a szívemmel simogathatom.

Három éves voltam, kiscsoportos, kicsit pösze és irtóra tudtam produkálni magam! Legalábbis ezt váltig állítja a család – és én hiszek nekik… Ők dörgölik mindig az orrom alá a következő történetet.
Oviba jártam, és alig vártam a farsangot, mert mindenki azzal traktált, hogy ott be lehet öltözni, lehet mókázni és annyi pogácsa lesz meg süti, mint a huzat és lesz szuperjó tombola, amin lehet levélpapírokat nyerni meg színesceruzát… három éves kis agyam alig bírta feldolgozni a sok rám váró csodát, szóval már hetekkel előtte be voltam sózva. Lelkesen mázoltam össze papírfecniket, amik csipás kis szemeimben pillangószárnyak voltak… szétvagdostam anyám legjobb terítőjét, mert a rongybaba, mint olyan is megragadt képzeletemben. És volt, hogy csipesszel a pólómon rohangáltam a konyhában, mert én voltam a sündisznó…
Aztán farsang előtt két héttel azonban kiderült, hogy már eldöntötték az óvónénik, hogy én leszek Kuka, a Hófehérkéből. Anyukámnak onnantól kezdve újra és újra, minden este a nyamvadt Hófehérkét kellett felolvasnia és én mindig arra panaszkodtam, hogy Kuka, mint olyan tisztára dinka (bár akkor csak azt hajtogattam, hogy buta), teljesen jelentéktelen és nincs egy mondata sem. És ebből logikusan következik, hogy majd rólam is azt hiszik, hogy nincs ki minden kerekem. Dacoltam. Nagyon.
Eljött a farsang. Néztem a színpad mögött a királylányokat, a doktornéniket, a tündéreket és finnyásan húzgáltam magamon a zöld kis kötényt. Mikor a fejemre akarták húzni a piros manósapkát, szabályosan verni kezdtem a fenekem a földhöz. Nem akartam Kuka lenni egyáltalán.
Aztán kitessékeltek nagy nehezen a színpadra a többi törpe mellé. Hófehérke elmondta a monológját, meghajolt, én pedig kihúztam magam és kikiabáltam a tömegbe: „Nagyika! Ej ne hidd, hod töjpe jadok! Én jadok a jiziági! Tugyod!” A hatás nem maradt el. De aznap többet nem engedtek ki a színpadra és a következő évben önként lehettem Szandi…
 

 Nyolc évvel később…2002. februárja lehetett, mikor édesanyám ismételten előállt az ötlettel, öltözzek be az iskolafarsangra. Egyáltalán nem volt hozzá kedvem. S hogy arcáról ne tüntessem el a mosolyt, és a reménykedést, hogy örömet szerezzen, belementem. Egy délután erejéig magamra öltöttem Don Quijote maskaráját, amely egy régi, katonai felsőből, egy ósdi, kopott, olajzöld nadrágból, egy fakardból és egy alufóliával bevont pajzsból állt. Az iskolában hatalmas volt a tömeg. Mozdulni sem lehetett a sok bohóctól, hirdetőoszloptól, nővérkétől és nyúltól. De nem csak a beöltözött gyerekekből volt sok, hanem a bámészkodó, kacarászó diákokból is, akik még jobban zavartak, és erősítették bennem a tudatot, mennyire is nincs kedvem ehhez a pomádéhoz. Mégis beálltam a zsűri felé tartó sorba, hogy bírálhassák édesanyám kreációját. A várakozás elég hosszúra sikerült, de közben pár osztálytársam szegődött mellém, akik folyamatosan a szabadidő lehetőségével kecsegtettek, amit e helyett a felesleges program helyett lehetne csinálni. Kitartottam, bármilyen nagy is volt a kísértés. Egy gomba formájú lány állt előttem, aki el is indult az aula közepe felé, amiből tudtam, pár másodperc múlva én következem. Szánakozva néztem és együtt érzően gondoltam rá, mert tekintetéből épp’ azt a kétségbeesését lehetett leolvasni, mint ami az én arcomon is volt. Szívem egyre jobban dobogott, az idő megfagyni látszott. Lábaimra ólom nehezedett, mégis, mintha más irányított volna, kiléptem a zsűri elé. Nagy nehézségek árán kinyögtem a nevem, jelmezem címét, körbeforogtam, és a következő pillanatban, egy kávézóban, telefonon értesültem arról, hogy nyertem, miközben a gombalánnyal biliárdoztam.
Így, később furcsa visszaemlékeznem varrógépem és jelmezterveim közül, zsebemben egy díszlet-jelmeztervező asszisztensi szakmával, hogy az, amitől nyolc évvel ezelőtt irtóztam, az most az életem.

 Van olyan farsang is, ahova nem muszáj elmenni, hogy az ember – vagy legalább a bepalizott barátai – jól érezzék magukat.
A recept a következő: barátaiddal szerveztess egy bulit. Aztán hívj meg minél több embert rá. Miután mindenki visszajelzett, még aznap is erősítsd meg: minden ok, persze, a legjobb farsang a világon, mindenki ott lesz, aki számít, főleg te, és hogy a jelmez meghatározó, tehát mindenki öltözzön ki, de komolyan.
Majd ez után egyszerűen dühödj be azon, hogy még mindig nincs jelmezed, és különben is milyen értelmetlen és macerás dolog ez az egész maskara, úgyis csak az első 10 percben szokták viselni. Most, hogy jól felhúztad magad, ne menj el, inkább pihend ki magad otthon.
Eközben azok a barátaid, akik már ott vannak és hiába keresnek telefonon, teljes magányukban, kényszeredetten, de elkezdenek ismerkedni „a de cikin nézek ki, de látom te is” dumával.

Másnap kipihenten azért telefonálj körbe elnézést kérni, de készülj fel arra, hogy lesz, aki nem veszi fel, mert összejött élete párjával.

 Farsang. Kinek mi. Neked móka. Neki izgalom. Nekem: agybaj. Jönnek. A gondolatfoszlányok. Mi voltam tavaly. Meg azelőtt. És most? Valami kéne. Valami eredeti. Amit más nem tud. Eh, olyan nincs. Séta. Más szemmel nézem a világot. Ötletek. Hirdetőoszlop. Galamb. Postaláda. Hú, de snassz.
Illat csap meg. Vattacukor. Epres. Szóval édesség leszek. Vagy gyümölcs. Hangok. Zongoráznak… na azt azért nem. Te jó ég, totál kiégtem!
Hazamegyek. Hóban hóvirág? Legyek tavasztündér…? Hóember, menyasszony, boszorkány, mackó, instant porleves, hintőpor, kézápolókrém, hajfesték… festék…
Szín. Kuncogok. Az még nem voltam. És te sem. Azt hiszem.
Jó. Idén Kék leszek!

Négy elcseszett év egy eredendően elcseszett kapcsolatban. Az első megalázó év után Zsoltot választottam és nem a jóképű újságíró srácot, aki még a fenekemet is. Négy éve élünk teljes boldogtalanságban. No kommunikáció, no sex, no levegő. Éjszakák és nappalok egyformán peregnek, nem változik semmi.

Este partira voltunk hivatalosak, farsangi zenés-táncos mulattságra.

Juli kifejezetten vagány csaj volt és feltűnő jelenség a parkett ördögeként. Nemcsak dobálta magát, mint sok fiatal lányka kis topban, kis szoknyában a dizsiben. Tudott táncolni. Belevetettük magunkat a zene kibogozhatatlan karjaiba, az összes pasi odagyűlt körénk, mint vérszagra a hiénák. Egy cingár denevérféle fiatalember próbálta felvenni velünk a versenyt, de hófehérre maszkírozott arcán feketére mázolt szemei óriásira kerekedtek, mikor Juli lapos, feszes hasát odadugta az orra alá és majdnem lement hídba. Superman is próbálkozott közelebb férkőzni, félretolva Tomot és Jerryt, de az utolsó centiknél Jabbában fennakadt. Pisti, az új munkatárs kis kerek szemüvegben, félre nyalt hajjal, az érettségi öltönyében, mellém fészkelődött és a fülembe súgta: kérsz egy italt?
Szerinted rám fér? Válaszkérdésem úgy meglepte Pistinket, hogy őszinte megdöbbenéssel hátat fordított és eloldalgott. Julinál a versenyt Emlékezet nyerte. Magas volt, nem túl nyomulós, jó mozgással. Egyszínű jelmezén régi képek csüngtek, szeme alatt egy könnycseppel. Juli vagány, de szentimentális is. Csak táncoltak majd eltűntek a farsangi kavalkádban.

Hazafelé a taxiban arra gondoltam, nem tudok gondolni semmire.
Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? suttogta Zsolt.
Nem, nem tudom - mondok magamnak.
Nem szoktam mondani és sokszor nem is viselkedem úgy, de Te vagy a legfontosabb nekem. Krrr és b. (Fék és vacsora-kitálalás.)
Valami változott és otthon belefeledkeztünk a mámoros éjszakába.

9 hónap múlva megszületett gyönyörű kislányunk, Sarolt.

Az élet olykor furcsa és kiszámíthatatlan. Színház vagy farsang az egész világ! Mindegy, nekünk farsang.
 

 ,,Péntek délután három óra. Kicsit sietősen készülődök, mert szokásomhoz híven megint késésben vagyok. Gyorsan magamra öltöm a jelmezem, megigazítom a hajam és végre elindulok a farsangi bálra. Az utcán elég sokan furcsán néznek rám, de ez érthető, hiszen nem mindennapos látvány egy békésen sétálgató bálna pisztollyal a kezében.
Amint belépek a bálterembe hirtelen csend lesz. Csak halk suttogás és néhány ruha susogása töri meg az elég drámaira sikerült belépőmet. Pontosan így terveztem, így fölényesen nézek szét, majd elvegyülök a színes kavalkádban. Boszorkányok, kalózok és tündérek mellett találok egy-két ötletesebb jelmezt is. Miközben nézelődök, azon tűnődök, hogy milyen különös és bizarr látvány a farsang, mert az emberek valami másnak öltöznek, mint akik valójában. Ilyenkor mindenki az lehet, aki szeretne és a lelke legmélyén örül annak, hogy habár csak egy kis ideig, de akkor is megmutathatja, hogy egy szabályok nélküli világban mire lenne képes. De milyen szándékkal öltözik valaki szaloncukornak? Miért ölt magára bárki egy mesehős jelmezt? Szórakozásból? Vagy esetleg valami megmagyarázhatatlan és természetellenes megfontolásból?
A kérdéseimre nem kapok választ, mert ahogy az egész terem sötétségbe borul és elkezdődik a műsor, felsorakozunk a felvonulás előre megbeszélt sorrendjébe és lassan elkezdünk a színpad felé araszolni, hogy mindenki megmutathassa, hogy ki is ő valójában. Minden egyes lépéssel kezd a kezem ökölbe szorulni, de nem értem, miért. Szokatlan érzés kezd úrrá lenni rajtam. Izgulok, ezért tekintgetek előre, hogy pontosan tudjam, mikor kerülök sorra. Még nyolc ember…
Mire észbe kapok, már csak öten várakoznak előttem és érzem, hogy valami megváltozott, de mire feleszmélnék, már nem fordulhatok vissza, mert én következek. Kiállok a közönség elé, őrült vigyorral körbenézek, majd hátborzongató, túlvilági hangon ezt mondom a mikrofonba: ,,Én egy gyilkos bálna vagyok! Ez az én életem!” Majd célzok és meghúzom a ravaszt…”

Eljött farsang reggele. Jó érzés,mikor nagymamám farsangi fánkjának illata tölti be a házat,szinte jókedv terjeng a levegőben.Ez a nap az álmok napja.Ma ha csak kis időre is,de mindenki azzá válhat,amivé képzelete alakítja.A szomszéd szobába nézek,kisöcsém épp a jelmezét próbálgatja,a hatalmas,hetek óta csinosított sárga villamost.
-Ez igazán egyedi lett!-léptem mosolyogva a szobába-Nézd,kész lett az áramszedő!-lengette csillogó szemekkel az összeeszkábált vékony léceket-Gyönyörű!-véleményeztem bőszenEzzel testvérem kihúzta magát,és trappoló léptekkel kicsörtetett az előszobába.Nem sokkal később a villamos már mentre készen állt,elindultunk az óvodai farsangra.Mikor megérkeztünk,már hatalmas tömeg volt.Tündérek,hősök,és rajzfilm figurák sűrűjébe csöppentünk.Fél füllel elkaptam egy beszélgetést 2 kisfiú között..
-Te minek öltöztél,csokinak?-Én fenyőtoboz vagyok hát nem látod?Moslyogva haladtam tovább.Aztán félelem fogott el.Istenem mi lesz,ha a farsangi forgatag nem ismeri majd fel a villamost,amit a kistesóm hetekig díszített.Ránéztem.Pedig határozottan villamos...-konstatáltam magamban.Alig tettünk pár métert,mikor egy kiáltás...-Jajj de szép a villamos!...Odafordultam,.gy 5 év körüli kislány,ragyogó szemekkel csodálta a nagy sárga karton járművet.Fellélegeztem.Látszik hogy villamos.A megmentő-mondtam anyunak,jót mosolygott ő is.Mielőtt színpadra lépett megpusziltam a nóziját.-Na hol van az az áramszedő,jó magasra!-biztattam.Kipirosodott arccal lépdelt fel a dobogóra.Hatalmas tapsot kapott.Nem sokkal később elhangzott a mondat:A győtes:a villamos!Kisöcsém lélekszakadva rohant az emléklapért.,-Látjátok,ez a villamosomé!Boldogan ölelgette.Nagyon örültünk.Isteni érzés volt az a nap.Sok boldog arc,érzések,színek kavalkádja.Hazafelé a kocsi hátsó ülésén pihegett a villamos.Otthon bolgogan futott nagyihoz,majd jóízűen harapott a fánkba.Ahogy néztem a családomat elgondolkodtam.Ez egy nap amely ajtót nyit a képzeletnek,és utat ad az álmoknak...

Az emberi lények farsangja egy egész éven át tart. Bárhol is vagyunk, szerepeket kell játszanunk. Néhányunknak ehhez sem maszkra, sem jelmezre nincs szüksége: egyszerűen ilyenek vagyunk. Könnyedén váltunk sok-sok énünk között és alkalmazkodunk, de mindegyik énünk mi magunk vagyunk. Mások álarc mögé bújva, csendben és illedelmesen alakítják sorsukat. Oly sokan vagyunk, és a forgatag gyakran sodor érdekes emberek mellé, máskor meg elszakít olyanoktól, akiknek te még fognád a kezét. Mi elkaptuk nemrég egymásét és a világ nehéz és ijesztő oldala megszűnt létezni körülöttünk.
Bár én festettem rád titokzatos, sötét mintákat, nem ismerem még minden porcikádat.
Mikor az iskolapadban okosítják a fejedet, én itthon újra és újra megnézem a közös fényképeket. Hat hónap csupán, mióta enyém vagy igazán, és én nap mint nap rácsodálkozom szerelmünk varázsára.
Este volt, a farsangi mulatság ideje lejárt, s közös otthonunkban visszaváltoztunk igazi, meztelen önmagunkká. Megszabadultunk minden dísztől, ékszertől és mágiától, büszkeségünket pedig kizártuk a szobából.
Ültél a székben, én pedig ismét rajtad felejtettem a szemem: hiszen tiszta voltál, szép és élettel teli, s csak úsztak a levegőben felém küldött csókjaid.
Akkor értettem meg.
Festék, álarc és jelmez nélkül, hogy ami igazán Te vagy, az sem lehet a valóság. A gyermekkori meséből Hófehérke szemével láttam meg a Herceget, aki a szendergő lány fölé hajol. Pontosan olyan vagy, amilyennek kislányként elképzeltelek.
A szívedig ellátok a hétköznapok álarca mögött. Ott pedig megszűnnek létezni a titkok, és nincs többé színjáték.
Veled, melletted minden nap kalandos farsangi álarcosbál, tele mosollyal, forró öleléssel, mert felismerlek minden maszk mögött. Oly könnyű így, a kezedet fogva áttáncolni az életen. Kérlek, soha ne ébressz fel, de a páncélodat, amint belépsz lakásunk ajtaján, mindig vesd le.
Az örök farsang így minálunk minden nap a búcsúval kezdődik, s ölelésbe halva a küszöbön ér véget.

Milyen volt a mi farsangunk?
Elmesélem: az idei tanévben 26 első osztályos diákkal készültünk a farsangra. Kolléganőmmel úgy beszéltük meg, hogy nem tervezünk mi jelmezeket, nem mondjuk meg, hogy minek is kell beöltözni. Szerettük volna, ha ők döntenek, mert most még annyira, de annyira játékosak, annyira szeretnének hercegkisasszonyok, királylányok, tündérek, varázslók, dominók, kéményseprők, banditák, Zorrók, katonák, szellemek lenni, hogy el is hiszik, hogy akkor, ott abban a percben ők személyesítik meg az igazi hercegkisasszonyt, vagy éppen katonát.
S a katonának mindig ropog a fegyvere, még olvasás órán is. Bár a farsang csak délután kezdődött, már voltak akik nyolc órakor jelmezben ültek az első órán. S tényleg ropogott a fegyver, s előkerültek az álarcok. Sokat segítettek a szülők – hogy minden gyermekre kerüljön valamilyen jelmez. Ezért nagyon hálásak vagyunk és nagyon köszönjük, hogy nemcsak a tervezésben vettek részt, hanem a farsangi mulatságon is jelen voltak.
Biztos pont a gyerekeknek, ha a mese és a valóság határán ott van valaki, aki fogja a kezüket, s bár megbeszéltük többször, hogy mindenki nem lehet az első – de az eredményhirdetéskor is újra-s újra elismételjük, hogy bizony-bizony az a farsangi jelmez sokkal ötletesebb, látványosabb, több munka rejlik benne.
Mert mondjuk meg őszintén – nehéz ezt megérteni.
Felöltöztem, szerepeltem, s tágra nyitott szemmel, lélegzetvisszafojtva várom az eredményt, s nem engem szólítanak.
Igen az első bolondos nap az iskolában, ami ha nincs előkészítve kellőképpen, bánatossá válhat. De a bánat is hamar elmúlik, amikor szólítják a legjobb, legötletesebb farsangi jelmezt a dobogó felső fokára – s Ő nem más: mint az osztálytársam, s már el is repült a bánat, s el is felejtették, hogy nem Ők nyertek. Igen, számunkra ez volt a farsang lényege: együtt örülni, s közösséggé kovácsolódás útján egy ici-picit előrébb lépkedni
Ilyen volt az első osztályosaink farsangja: telis-tele csodával, s mosollyal.

Hárman vagyunk barátnők Bea,Kata és én.Úgy döntöttünk,hogy most kihagyjuk a vállalati farsangi bulit és elmegyünk a velencei karneválra.Repülőre ültünk és a reptérről vízi taxival mentünk a Szent Márk térre.A szállodára,a tér mögött egy csendes utcában találtunk rá.Lepakoltunk,majd elindultunk egy kis városnézésre.Miután kinézelődtük magunkat,megvettük farsangi maszkjainkat és visszaindultunk a szállodába.Visszautunk során Kata megbotlott és majdnem elesett.Egy fiatalember óvta meg,a fájdalmas hasra eséstől.Lefekvéskor ugrattuk is Katát,miszerint botlása szándékos volt,hogy egy jóképű férfi,erős karjaiba vesse magát.
Másnap elfeledkeztünk az egészről és izgatottan készültünk a karnevál megnyitójára.Mind a hárman fekete színű hosszú,álló nyakú,földig érő, köpennyel takartuk el ruházatunkat.Feltettük színes,virágmotívumokkal díszített gésa jellegű maszkjainkat,majd különböző színű széles karimájú,tollakkal díszített kalapunkat és vidáman bevetettük magunkat a színesen kavargó,karneváli tömegbe. Minden rendben volt,a hangulat teljesen magával ragadta az embert.Kata egy kicsit el is sodródott tőlünk,majd csak annyit láttunk,hogy egy magas,álarcot viselő férfi tartja a karjaiban.Mikor nagy nehezen közelükbe vergődtünk,a férfi meghajolt és eltűnt a tömegben.Kiderült,hogy megint majdnem hasra esett miközben rálépett köpenye szélére,mikor a férfi átkarolta és addig tartotta,míg visszanyerte egyensúlyát. Mikor kiabálva a közelükbe értünk,a varázs szertefoszlott.
Többet nem találkoztunk a magas idegennel,igaz fura módon Kata sem akart többször hasra vágódni.
Elérkezett a hazautazás ideje.Összepakoltunk és repülőre szálltunk.Kata,miközben az ülése felé araszolt megbotlott és egyenesen egy férfi ölében landolt.Ő volt az! Az a férfi,aki megvédte Katát az esésektől.Fotó riporter volt,aki anyagot gyűjtött egy karneváli sorozathoz. Hazáig az egész repülőutat végig beszélgették.
Egy szónak is száz a vége,ma is boldog házasságban élnek két gyönyörű gyermekükkel.

 

Egy esős reggel leültem az ablak elé és arra gondoltam, hogy el kéne mennem a farsangi bálba ami ma este lesz a Kultúrházban. Ám mint kiderült sajnos nincs farsangi jelmezem ezért elmentem a boltba hogy keressek valami ijesztőt, praktikusat és nem túl drágát,mert szeretem az olcsó ámde praktikus cuccokat.

Délelőtt sikerül is beérnem a boltba ám ott csak női jelmezek voltak.-Jónapot, segíthetek valamiben?-kérdezte az eladó.- Remélem,hogy igen mert férfi jelmezt keresek. Sajnálom de az csak 1 hét múlva érkezik.

Búdlakodva mentem hazafelé amikoris eszembe jutott,hogy a testvéremnek talán van. Gyors elszaladtam hozzá és megkérdeztem, hogy van-e neki férfi jelmeze? Azt mondta, hogy oltári nagy szerencsém van mert épp most akarta kidobni a vámpíros jelmezét és odaadta nekem amivel megmentette a napomat hát azt hiszem ennyi. Remélem, hogy tetszik majd miközben olvassák!
 

Farsang Velencében
A hétvégén farsangi Milongát rendezünk Velencében! (a ”milonga” egyszerűen tangópartit jelent) Mindenki hozzon magával jelmezt és persze a tangócipőjét – kurjantottam el magam, mert úgy gondoltam újdonsült tangócipőimet egy pillanatra sem akarom magukra hagyni, még a farsang idejére sem. Bőröndömbe hajtogattam egy-két elengedhetetlen kelléket, mint necc harisnya, hosszú, fekete, felhasított szűk szoknya, néhány nyakat szabadon hagyó különleges és izgalmas felsőrész, és persze a cipők. Velence, csodálatos akárcsak nyáron. Az utcai árusoknál ezernyi meseszép álarc. Rögtön választottunk is belőle magunknak hat darab páratlan szépségű karneváli maszkot. Ha az ember a karnevál közepén érkezik Velencébe, tényleg az az érzése támad, mintha egy mese kellős közepébe csöppent volna, és a sétálóutcák, a csatornákat átívelő hidak, a terek, mind-mind egy hatalmas, pompás bálteremmé változtak volna. Hömpölygő tömeg mindenütt, szebbnél szebb báli ruhák, különleges maszkok. Szállásunk a Szent Márk térre nézett, ahol mindig van bőven látnivaló. Így volt ez most is. Az egyik kávézó teraszán zongorista játszott, a másik teraszról gyönyörű, szenvedélyes, érzéki tangó szállt hegedűszó szárnyán. Nem bírtunk tovább magunkkal. Csábított a karneváli hangulat, a zene, a tangó. Szállodaszobánkban átöltöztünk, ki-ki a legszebb tangós öltözékébe, előkerültek még funyik is, (amely a férfi tangókosztüm elmaradhatatlan darabja, egy széles peremű kalap.) Furcsamód ötvöztük a velencei maszkokkal argentinos fülledtséget árasztó tangós kosztümjeinket, de nem számított semmit, így volt tökéletes. Feltűnőek voltunk, és igazán szépek. Mindnyájan megrohantuk a kis teraszt, ahonnét a hívogató hegedűszó hallatszott, és elkezdtünk tangózni. Milonga Velencében... Egyik barátunk otthon sütött farsangi fánk halmot pakolt ki az asztalunkra, mindannyiunk nagy örömére. Ettől volt olyan magyarosan argentinos, és olyan argentinosan olaszos a hétvégénk, amit az óta is emlegetünk! 

  Minden évben a farsang az, amire készülök nagyon. Eltervezem a jelmezem, a sminkem, a hajam, és hogy milyen finomságokat fogunk enni. Tavaly annyi mindent sütöttek az anyukák, hogy nem győztem falni. Idén is ki volt tűzve a farsang napja, de a fiúk rosszak voltak, így Zsuzsa néni azt mondta,elmarad a buli...az én bulim...amire egész évben vártam? Utálom a fiúkat, most komolyan mondom. Sosem megyek férjhez, mindig miattuk vagyunk bűnetésben. De aztán kaptunk mégegy esélyt, csak sajnos ezt is elrontották, na jó azért a lányok közül is volt, aki nem viselkedett, de én esküszöm jó voltam. Így idén csak az emlékezetemben van meg, ahogy bevonulok mindenki előtt, és megmutatom magam fekete ruhámban. És kinyitom a szám, kivillan a fehér fogam, a szülők meg ijedtükben sikoltoznak. Vámpír volnék, ha valaki nem találta ki....szeretem a vért, éjszaka támadom meg az áldozataimat és olyan gyors vagyok, mint a villám. Csak fokhagymát ne, azt nem bírom. Fekete palástom alatt fekete harisnya, miniszoknya és fekete póló van, eltakarom az arcom, hogy ne ismerjenek meg, mert megtalálnak a gonoszok, és akkor nekem végem. Ott állok, és mindenki engem néz, az arcom ki van sminkelve, olyan fehér vagyok, akár egy hulla, és a szám piros, mint Hófehérkének. Aztán megszólalok, és mindenki nevet, elmúlik a félelmük, mert eszükbe jut, hogy én vagyok az az aranyos kislány, Dórika a 3. c-ből....olyan jó lett volna, olyan nagyon szerettem volna...de nem lett belőle semmi. Nem baj, majd jövőre, nem adom fel ám könnyen, majd meglátják a fiúk is, hogy mit kapnak tőlem ezért, hogy elvették tőlem ezt a napot!!!