Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Mi is vagy álarc, sapka, örömünnep vagy szerelem?
Nekem más mit neked ezt elhiheted.
Vagy te nekem csoda? Kacagás? Maskarába bujtatott varázs?
Mi vagy nekem nem tudom, talán egy dobozba zárt fogalom!
A doboz, ha kitárul, mindent elárul.
Minden évben egyszer nyitogatsz, gyermekek szívében örömet csalogatsz.
Minden gyermek lázban ég, örömében, táncol a gyermek nép.
Mi legyek? Ki legyek? Van ruhám? Ha nincs, ki varr nekem maskarát?
Telnek a napok, a gondok, az ötlet is készül.
Lassan, de biztosan minden összeépül.
Utolsó nap úgy érzem minden rendben.
Van állarc, maskara, jelmez, de valami hiányzik még nem teljes.
Eljön a perc a fellépés dátuma, izgulás legnagyobb foka.
Minden készen áll, minden meg van.
Öröm a csillogás,a gyermekem szemében a ragyogás.
Van győzelem, van kacagás.
Anya csak egyet lá, a gyermeke gyönyörű mosolyát.
Törhetem, fejemet jövőre milyen ötletet adjak te neked.
Te farsang te jó barát, elég volt csukd be a dobozod ajtaját.
A doboz újra bezárul, a farsang lezárul. 

 Az elfelejtett üzenet, avagy Napóleon is hibázhat egyszer

A néphagyomány szerint a farsang a téltemetés ünnepe. Nem vettük volna a szívünkre, ha miattunk marad el a tavasz, így nagy bulit szerveztünk.
A buli napján 25 cm hó esett. A tél utolsó próbálkozása, de minket nem győz le – mondtuk és határozottan elindultunk a hóborította erdeti úton. Határozottságunk a megtett úttal arányosan csökkent, majd egy hókupac tetején végleg megszűnt. A következő 30 percben az autót felváltva tolta és húzta az afrikai táncosnő, a konyhatündér, az apáca és Mary Poppins, aki minden igyekezette ellenére sem tudott kis táskájából hólapátot elővarázsolni.
Én, mint japán szumóbirkozó próbáltam a csapatban a lelket tartani, de minden igyekezetem ellenére fogytak az energiakészletek. Ekkor érkezett a felmentő sereg, s a mögöttünk megálló autóból kipattant a skót szoknyás megmentő, maga, Sir William Wallace, kíséretében egy Duracell ellem és egy NDK-ból érkezett strandpapucsos úszónő. Az egymásra találás ezen gyönyörű pillanatát az egyetlen olyan dologgal ünnepeltük, ami az volt, aminek látszott: mézes pálinkával.
Ezután már gyorsan elértük a buli helyszínét. Smink és felszerelés igazitás után a hatásos belépőt szerveztük. Csöndben odalopakodunk, majd háromra feltörtük az ajtót. Én harci pozícióba helyezkedtem és kétmaroknyi sót is széthintettem, tisztító erejében bízva, mondván, hogy majd elűzi a gonoszt. Skótszoknyás barátunk szoknyáját fellebbentve bizonyította, hogy milyen is az igazi skót. Apácánk, az első és legközelebb lévő férfi ölében ülve kezdte érzékelni a nagy csendet és döbbenet okozta feszültséget. Felnéztünk és nem kicsit meglepve tapasztaltuk, hogy egy bridzsparti kelős közepén vagyunk, valamint, hogy, bár szimpatikus embereknek tűntek, de ezek, nem a mi barátaink.
Egy úriember kártyával kezében megtörte a kialakult csendet:
Helló! Napóleon már járt itt. Azt üzeni elfelejtett szólni, ti az ikerház másik felében vagytok.

Az egész egy történelem órán kezdődött... megbeszélte az osztály, farsangi mulatságot rendezünk. Mindenkinek tetszett az ötlet. Mi hárman, Anna, Gabi és Én, szerettünk volna, valami hasonlóban, illetve valami vidámban megjelenni. Nagy fejtörés következett.. Semmi ötlet.. Bogár? Superman? Minden felvetődött.. majd kipártoltunk mindannyian a mesefigurák mellett. Az ötlet viszont elvetődött, hiszen nem tudtunk héliumos lufit szerezni, hogy a hangunk hasonló lehessen. Már csak pár nap volt farsangig.. amikor eszembe jutott, a legnagyobb álmom... Jamaica. Öltözzünk hát jamaicainak! A lányok viszakoztak... "Annak nem lehet.. nem hiteles.." Végül engedtek ötlet hiényra hivatkozva.. Bele is egyeztek. Nyomban megkértük fiú osztálytársainkat a segítségre. Hoztak nekünk nyári ruhákat, inget, nadrágot. Kértünk raszta parókát. Farsang napjára megleptek a lányok. Közös ötletük támadt. Fessük be magunkat! Így megalkottuk a kakaóporos testápolós masszát, amivel mindenünket bekentük. Borzlmasan néztünk ki :D Majd egymás csinosításával elértük a megfelelő hatást bőrszínileg. Ekkora fel az inggel a nadrággal, fanyakláncok a nyakba, karkötök a kézre, strandpapucs, napszemüveg.. egy füstölő papírba tekerve, cigiznek álcázva..persze csak a hatás kedvéért.. és máris megjelentünk Bob Marley Bad boys-át énekeve.. a hatás természetesen nem maradt el.. nagyon nagy meglepetést okoztunk, és az életérzés felülmúlhatatlan volt..... Jamaica feeling.
 

A fiatal nő elégedetten nézte magát a mosdó tükrében: egy félszemű kalózt, kinek koszos kalapja rejtette a hosszú, barna hajat, szakadt térnadrág rejtett jó alakját, lábán ormótlan bakancs. Csíkos, szakadt póló fölött sötétre púderozott arc. Az egészet megkoronázta egy fekete álarc, amelyen fehérrel virított a halálfej.
- Nem fognak egykönnyen felismerni! – gondolta a nő, és elindult az ebédlőbe.
A kalóz, alighogy belépett az ebédlőbe, majdnem hanyatt esett. Egy langaléta nőci, két kezében 2-2 pohár borral majdnem legázolta.
- Nem nézne, hova lép? Majdnem elgázolt!
- Bocs, kis kalózom, de repülök, várnak ott hátul! Gyere te is velem!
Azzal magával húzta a meglepett martalózt.
- Látod, én vagyok a jó tündér! – A kalóz majdnem megfulladt, amíg sikerült magába fojtani a nevetést, annyira mókás volt a hosszú, langaléta nő a fehér harisnyában, kis, fehér tüll szoknyácskában, apró fehér szárnyakkal a vállán.
- Közben le akarsz gázolni? – kérdezte, és szép komótosan elkezdte kicsomagolni a szablyát fényes csomagolásából, majd vidáman beleharapott a fegyverbe, ami csokoládéból volt.
Az estét a kalóz és a tündérlány együtt töltötte. Sokat táncoltak és nevetgéltek. Élvezték az együtt töltött órákat. Sajnos, a csapatépítés befejeződött, és a társaság kezdett elszéledni. Néhány perc múlva már egy taxiban utaztak a kalóz lakása felé.

- Tudod, sajnálom, hogy férfi vagy.
- Mert?
- Éppen ilyen nőről álmodoztam: vicces, kedves, elnéző.
- Ha azt mondanám, hogy legyünk barátnők?
- Velem? Barátnő? – vette le az álarcát a tündér, s bújt elő egy barna körszakáll, két vigyorgó szem és egy csúfolódó száj. – Nos, kalóz úr? Leszünk barátok?
- Úr? – emelte le a kalapot a félszemű a hosszú, barna hajról. – Velem akarsz barátkozni? – nevetett most már a szépvonalú száj a két szem alatt, amelyek kiszabadultak a kötés alól.
Hogy pontosan mi történt ezután, csak sejtem, mert néhány hónap múlva a kalóz és a tündér házasságából megszülettem én, egy kis tündér - némi kalóz-beütéssel. 

- Jó napot!
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Megjöttem a jelmezért! Tegnap szóltam ide, és félretetettem!
- Milyen jelmezről is van szó?
- A Jótündér a Shrekből!
- Sajnos nem érkezett meg! Megrendeltem, de csak holnap jön új szállítmány.
- Akkor én most mihez kezdjek? Ma este lesz a farsangi buli!
- Nézzen körül! Van itt többféle jelmez!
Gyors terepszemle, ám nem akadtam egy megfelelőre sem. Ami tetszett volna, az vagy túl szűknek, vagy bőnek bizonyult. A többi pedig afféle átlagos, semmitmondó jelmez volt. Elkeseredetten köszöntem el, és az üzletből kifordulva magamban átkoztam Angélát – akit nem is ismertem – amiért így felültetett.
Mit tegyek? – töprengtem egyre. A buli hamarosan kezdődik, én pedig itt állok megfürödve, jelmez és valamirevaló ötlet nélkül.
Hazasiettem, felrohantam a padlásra, és a régi, nagy ládában – mely még a nagymamától maradt rám – kezdtem el lázasan kutatni. Semmit nem találtam. Hoppá! Megvan! Hirtelen beugrott, mi is legyek!
Pontban 7-re érkeztem a buli helyszínére. Tündérek, varázslók, Batmanek, Supermanek, ilyen-olyan figurák tömegében találtam magamat. A legtöbben érdeklődve néztek, aztán szó nélkül továbbálltak. Ezek szerint nem ismertek fel.
- Szia Timi! Te nem öltöztél fel semminek? – kérdezte végre érdeklődő tekintettel egyik ismerősöm.
- Dehogynem! Nem jössz rá, mi vagyok?
- Ne haragudj, de nem!
- Az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, mely mára ritka és kiveszőfélben van. Ha ismersz valamennyire, könnyen rájöhetsz, hiszen nekem ez a legfőbb jellemvonásom!
- Ööö… Jó a jelmezed, az ötleted! De én most megyek, és valami innivaló után nézek.
Még néhányan próbálkoztak kitalálni „kilétemet”, de senki nem jött rá, és olcsó kifogásokat mormolva továbbálltak. Sajnálom, hogy ennyivel elintézték, és nem mertek szembenézni az ŐSZINTESÉGGEL!
 

 Voltam már,
S voltam jó is,
Elmaradt utakra lépek,
Voltam itt is,
Ott is arcát egy boldogabb
Jövőnek,
Mindnek,
Messziről jövőnek.

Unott örömöket űz
A lét,
Itt tiszta, színigaz
Vágy,
Arra egy sem igaz.

Arcodon por,
S ruhád ím,
Csak rád figyelnek,
Élethosszal átszőtt,
Rongyolódott,
Belül üres,
Kívül buta jelmez.

Bál ez is,
De minő csoda,
Kőhalom,
S egy élet pora.

Gyermekkorom legszebb emlékei a nagymamámhoz kötődnek. Három éves koromban kerültem hozzá, mikor a GYES lejárta után édesanyám visszament dolgozni. Öt éves múltam, mikor kötelezően óvodába írattak. Nem szerettem óvodába járni, minden reggel az ajtófélfába kapaszkodtam, mikor be akartak vinni a csoportszobába, sírtam, toporzékoltam. Az óvó nénik sem szerettek, egyszer véletlenül el is hagytak az óvoda kertjében, miközben a többieket elvitték a közeli várban tartott előadásra. De mindenért kárpótolt a nagymamám szeretete, a kis ház, ahol éltünk, és a kert. A babáim arcát virágporral színeztem, a szájukat meggyel festettem ki. Volt cicám, nyuszim, játszótársaim a katicabogarak, csigák, és a pillangók voltak. Órákig el tudtam nézni a szúnyoglárvákat, amint fejjel lefelé cikáznak az udvarunkon álló, hatalmas vaskád esővízében, és nem cseréltem volna egyik nővéremmel sem, akik az összkomfortos bérházi lakásunkban éltek.
A Télapó érkezése után a Farsang volt az óvodában a következő ünnep, amit mindenki várt. Elképzeltem, hogy tündér leszek, tavasztündér, vagy királylány, hosszú, selyemszoknyában, fejemen aranyszín koronával, csillogó álarcban. Édesanyám akkoriban a Miskolci Tejgyárban dolgozott, és egyik nap a könnyű selyemanyag helyett, amit megálmodtam ruhámnak, több méternyit hozott abból a nejlonból, amiből a tejeszacskót szabták a gyárban. Hozzám pászította, méretre vágta, és leült a régi orosz varrógéphez. Felberregett a gép, a tű szaporán szaladt a „tej” felirattal sűrűn nyomott nejlonon, s már kész is volt a jelmezem. Nem sírtam, nem toporzékoltam, beletörődtem édesanyám akaratába. Egyetlen egy évet jártam óvodába, egyetlen egy napon lehettem volna más, mint aki voltam, de nem így történt. Más kislányok lettek pillangók, tündérek, királykisasszonyok.
Amint szabad volt átöltözni, szaladtam az ovis zsákomhoz, és kihalásztam a kantáros, bő szoknyám. Felvettem, s pörögtem, forogtam, képzeletben én is királylány voltam.

Egy nagyon merész ötlet!
Utolsó évünk volt. Ismét eljött a farsang. Osztályfőnök mondta, hogy öltözzünk be egy normális osztályként, mint mindig, de a lányok már kitalálták maguknak egy jó ötletet. Mi úgy döntöttunk, hogy nem öltözünk be, de osztályfőnök erősködött. Először az az ötlet született, hogy beöltözünk diákoknak, majd még rosszabb ötletek következtek. De végül az egyik matekórán megírt irodalomlecke jó ötletet adott. Öltözzünk be a Veresegyházi asszonykórusnak. A tanárnőnek meg is mondtuk a jó ötletet. Senki sem tudta rajtunk és a tanárnőn kívül a tervünket. Arra gondoltunk, hogy a néptáncosoktól elkérjük a ruhákat, de nem lehetett, mert másnapra tudta volna az egész iskola, hiszen tudtuk milyen pletykásak azok a lányok. Így megint osztályfőnökhöz fordultunk segítségért. A tanárnő megígérte, hogy elintézi. Kiosztottuk ki hozza a kendőket a fejünkre és ruhazsebkendőt meg a sminket. Az utolsó pillanatban meglett minden. Ahogy a verseny előtt egymást sminkeltük arra gondoltunk, hogy ez nem volt nagyon jó ötlet, de már késő volt. Amikor elkészültünk és rajtunk volt minden (magas sarkú, népi szoknya, fehér blúz, csipkés kötény, fejkendő, kezünkben ruhazsebkendő, és az arcunkon rúzs és még egyebek) akkor behívtuk osztályfőnököt, aki abba sem tudta hagyni a nevetést. Ahogy behívtak minket mindenki meglepődött, hisz azt mondtuk, hogy nem öltözünk be semminek. Amikor bebattyogtunk a színpadra hirtelen kitört a nevetés. Mindenkinek tetszett az ötlet. De mi még elkezdtünk népdalokat énekelni. Még nagyobb lett a nevetés. Az összes szülő, az összes gyerek és az összes tanár nevetett kifulladásig. A néptáncos lányok pedig csak csodálkoztak, hogy mit keresnek nálunk a ruháik. Miután levonultunk első dolgunk az volt, hogy a ruháktól és a sminktől megszabaduljunk. Majd az eredményhirdetéskor kiderült, hogy a lányok jelmezeit siketült leelőznünk és elsők lettünk. A legjobb az volt, hogy jól éreztük magunk és egész osztály evett a tortánkból, csak mi nem.

Percek óta szemeztem vele. Az óvodás bohóccal. Mosolyogva nézett rám egy fényképről. Szemében végtelen jókedv csillogott, arcán hatalmas pöttyök piroslottak, világos barna haja két kis copfban lógott, feje búbján pedig egy tarka-barka csákó díszelgett. Szégyenlősen pózolt előttem színes kezeslábasában.
Ismertem ezt a lánykát, a huncut mosolyt a szemeiben. De ez nem volt elég. Nemcsak látni szerettem volna, emlékezni is akartam rá.
És ekkor hirtelen visongást hallottam. Egy csapat kisgyerek önfeledt hancúrozását. Meglepetten néztem szét, de egyedül voltam a szobában. A gyerekek pedig csak nevetgéltek. Mintha tíz-tizenöt óvodás hahotázott és sikítozott volna a fejemben, mégis olyan távolinak tűnt vidámságuk. Mintha évek választottak volna el ezektől a hangoktól.
– Gyertek gyerekek, mutassuk meg, mit tanultunk! – hallottam meg az óvónő hangját.
Mire a képre néztem, életre kelt a kis bohóc. Szemében huncut fény villant, majd a katicával, a katonával, a pisze orrú kisfiúval, a hórihorgas boszorkánnyal, Piroskával és még sok mesebeli figurával a terem közepére rohant. Az izgága apróságok egy nagy körbe álltak, megfogták egymás kezét, és elcsendesedtek. Már csak a szülők duruzsolását lehetett hallani. Éreztem az izgatottságot. Mintha én is köztük lettem volna.
– Egy, kettő, három – számolt az óvónő, mire megmozdult a nagy kör. Egyszerre lépdeltek a kis mesehősök, és egy mondókába kezdtek. Sajnos nem értettem. A szavakat elnyelte a múlt.
És ahogy a mondókát, úgy az azután felharsanó zenét se hallottam tisztán. Csak a bődületes ricsajt. A pöttöm emberkék a zene hallatán őrült táncba kezdtek. A kis bohóc is. Vidáman táncikált a pisze orrú kisfiúval.
– Kicsikém, nézz ide! – hallottam meg anya hangját, de a kis bohóc csak egy pillanatra nézett felém.
Láttam a vaku villanását, s a következő pillanatban kimerevedett a kép. Az óvodás bohóc mozdulatlanul táncolt tovább a kisfiúval, én meg csak mosolyogtam rájuk. Egy régi, vidám, gondtalan emlékre.

Itt a farsang, itt a bál
na nekem ne kiabálj.
Megtudhatod, ki vagyok,
de csak ha kitalálod.

Elsőként jön Mikulás
és még kettő jó barát.
Kezembe nyom virgácsot,
cserébe én mosolygok.

Aztán jön a boszorkány
pálcájával mutat rám.
Kosaramból a papír
kézhez röppen, mint a sicc.

Mögötte a királylány
bájosan mosolyog rám.
„Én is nyerni szeretnék”
Kapott hát egy cetlikét.

Bent a zene felharsant
odafordultam gyorsan.
Kosaramból egy cetli
tolvaj srácnál kötött ki.

„Hadd lássam csak, mi van itt?”
jött most már egy Einstein is.
„Húzzon egyet, hátha nyer!”
biztattam az öreget.

Nagyítóval szemlélte
a papírt a kezében.
Aztán számolni kezdte
esélyét a nyerésre.

A zene tovább tombolt
a sok jelmez meg táncolt.
Sarokban a banditák
megdézsmálták a kaját.

Kosaramból fogyott már
a rengeteg nyerő szám.
És akkor jött Piroska
ő elvitte a nyolcast.

Odabent a teremben
megkezdődött a verseny.
De én még nem mehettem
míg a nyolc jegy el nem kelt.

„Szent habakok, mi van itt?”
esett be Malacka is.
Nem kapott egy jegyet se,
mert elrohant Füleshez.

A nyolc jegy a kezemben
gazdára várt, sürgősen.

De jöttek rá elegen
beköszönt a hét törpe.
Nyomukban Hófehérke
gyűjtötte a jegyeket.

Kiürült a kosaram
a színpadra rohantam.
Megmutattam magamat
a kis manós ruhámban.

A színpadon maradtam
elkiáltottam magam.
„Kezdjük hát a sorsolást
elfogytak a tombolák!”

Feljött mellém Mikulás
és még kettő jó barát.
Ők hozták a nagy zsákot,
a sok szép ajándékot.
 

Nem. Én bizony sose szerettem a farsangot. Egészen addig a napig, míg Ő fel nem kért. Hogy történt?
Az az elviselhetetlen farsangi délelőtt is ugyanúgy kezdődött, mint addig bármikor. Mihelyt kibújtam a takaró biztonságából, kezdetét vette az állóháború. A barátaim, kontra én. „Menjünk el a bálra”, kontra „Utálom a farsangot”. Ez már egy hagyomány volt nálunk, és – már csak úgy hagyományosan is –, mindig a túlerő győzött.
Beadtam a derekam, a barátaim pedig gondoskodtak a megjelenésemről. Egy áldozati jelmezt álmodtak nekem. Ha már úgyis haldokló lelkesedéssel vetem bele magam a buliba, legalább hatásos lesz az összhang.
Meg akartam úszni ezt az estét, de a menekülési kísérleteim mind kudarcba fulladtak. Nem maradt más: a macskanő, a bádogember és a zombi mellett én is beléptem a bálterem ajtaján. Odabent alig fért egymástól a rengeteg rémpofa. Nekem még a pillangószárnyú tündérke is egy vérszomjas szörnyeteg volt. A katicától pedig rendesen irtóztam.
Tettem róla, hogy szétváljunk. Nem akartam agyoncsapni a hangulatot. Bár mit vártak egy félholtra vert nőszemélytől, akin cafatokban lóg a ruhája? Még a ketchup is belecsorgott a számba, és folyton könnyeztem a festéktől, mellyel elsötétítettük a szemem alját. Hogy mivel nem jár egy monokli? A tupírozás meg… Mire végeztek a hajkölteménnyel, ami a fejemen ágaskodott, úgy éreztem, egy darab hajszálam sem maradt.
Az egyik sarokban ültem le, és figyeltem a rémtáncosokat. Volt köztük egy féllábú is. Azt, hogy hova rejtette a másik lábát, azóta se tudom. Ahogy azt se, honnan lépett elém a titokzatos Ő. Ő, a hátborzongató fekete csuklyában. Ő, az élethű kaszájával.
Nem tudtam nemet mondani, maga a Halál vitt a táncba. Engem, a félholt nőt. Még sose éreztem magam úgy, mint az Ő karjaiban. Egyszerre borzongtam és rajongtam érte, a farsangért. Eggyé váltam a rémségek éjszakájával. Életemben először élveztem a farsangot. S mire véget ért az áttáncolt éjszaka, vártam a következőt. Vártam, hogy a Halál ismét eljöjjön értem.

Az óvodában minden évben megrendezzük a farsangi mulatságot. Azt ne hidd, hogy ez csak afféle kiscsoportosoknak szóló jelmezes buli. Ott van ám a falu apraja-nagyja. Ha hiszed, ha nem, még Margó néni az óvoda igazgatója is beöltözik, igaz ő minden évben ugyanazt a boszorkány jelmezt ölti fel, de ezt mi mind elnézzük neki.
Idén a bál napján kiderült, hogy nincs nekem se ruhám, se cipőm, de még egy nyamvadt fejfedőm se amit felvehetnék. Itattam is az egereket rendesen. Ekkor jött nagymama, ő bizony mindig ott van nekem a bajban.
- Drága kisunokám-mindig így szólít ha látja, hogy valami bánt- Honnan ez a nagy bú?
- Ha éppen tudni akarod hát nincs jelmezem a mulatságra. - kiabáltam zokogva.
- Na még ilyet, ez aztán nagy baj. Talán akad valami a tarsolyomban. Van egy mentőötletem. Van ám nekem egy réges-régi tündérjelmezem.
- Hogy micsoda? Nagymama, hiszen ez csodás! Pont erre vágytam. - hebegtem még mindig könnyes szemmel.
- Talán itt-ott szakadt….
- De azt ki tudjuk javítani, ugye?- vágtam közbe izgatottan.
- Hát persze, de tudnod kell, hogy ez egy varázsjelmez- mondta ő azzal a szelíd és természetes mosollyal, ami csak neki volt a világon. Fenn van a padláson.
Több órás lelkes kutakodás és ezer meg ezer kincs után végre ott volt. Piszkos, dohos, poros kis ruha. Büszkén vettem fel a fodros szoknyát és a fejemre tökéletesen illő zöld kalapot. Majd a káprázatos és hatalmas szárnyak következtek. Ezekkel, ha akarnék akár - gondoltam -és akkor valami történt. Elrugaszkodtam és láss csodát pár perc múlva már a háztetőn ücsörögtem, még egy ugrás és sikerült feljutnom a falu legmagasabb fájának tetejére, de még ez sem volt elég. Versenyre keltem a párkányunk galambjaival, a tavacska kacsáival, az erdő vadmadaraival.
Felülről láttam a házunkat, az erdőt, a rétet és igen ott volt az óvoda. Már mindenki jelmezben, királylányok, manók, katonák, angyalok és mesehősök várják, hogy végre megérkezzen a Boszorkány és megnyissa a ramazúrit.

 

Fordított világ

- Zöld és piros pántlika, pörgő szoknya, szép kis csuka meg a maszk…
- Hát te meg hová készülődsz ilyen furcsa maskarában? Rég elmúlt már a farsang.
- Tükörországba megyek. Ha nem tudnád, ott egész évben farsang van. Kivéve persze egyetlen napot, amikor mindenki felveszi a hétköznapi ruháját, és dolgozni megy, mint miden rendes hétköznapi ember. Más napokon viszont áll a bál. Jelmezesek lepik el az utcákat, manók és tündérek szegődnek a nyomodba, maszkos gyerekek kergetőznek. Szól a síp a dob, ropja az agg az újszülött és a bicebóca. Fel van díszítve minden lakás és iroda, minden park tér és utca. Az asztalok csak úgy roskadoznak a tortáktól, süteményektől, pogácsáktól. A szekrényekben meg nem ám öltönyök és nyakkendők sorakoznak, alig fér el a sok muris, színes öltözék. Akárki akárhova betérhet, a maszk alatt nem ismerszik meg sem az ellenség sem a barát, így mindenki egyformán kedves bánásmódban részesül. Olyan nagy a boldogság, hogy minden ember legalább 300 évig él, ha nem tovább. Tükörországban még nagyi is csak olyan fiatalnak számítana, mint az óvodások. Amikor egy gyermek megszületik nem ám nevet és okmányokat kap, mint a mi világunkban. Minden babát egy csodás jelmez vár, hogy már élete első pillanatától elkezdhesse az ünneplést. Ha megunod a maszkod hát lecseréled, sose kell ugyanazt az arcot hordanod. …..
- Jól van kicsim, de most már gyere vacsorázni, aztán fürdés, és mars az ágyba, mert holnap iskola.
- Jól van, megyek, de álmomban újra Tükörországban leszek vidám és kacagó emberek között, újra maskarában és én is 300 évig fogok táncolni és dalolni. Olyan boldog leszek.

Mikor jöttem,
Anyám arcát húztam magamra,
Anyám kezében ringtam el.

Jöttem, s maradásom
Arcai folytak,
Lebegtek,
Míg jöttek velem szembe
„Elszörnyesedettek”.

Gondoltam,
Magam valék egyedül,
S nincs más, ki szeressen,
Nincs ki újra mellére kapjon,
S bimbaján növekedjek.

Ledobtam magamról
Gyermeki arcom,
S felhúztam rá felnőttes fejemet,
Ideálok vonszoltak végig,
Míg korszakok peregtek felettem.

Hazug voltam, és hamis,
Istenem tagadtam meg,
Mondtam én magamat egy realista
Istennek, s nem törődtem,
Mint megy a másik,
S milyen farsangi jelmezben
Táncol felém.

Csak voltam.

Egymagamban táncoltam,
S a drognak maszkjába bújva féltem,
Míg Isten megérintett
Mind a két kezével.

Jött a halálgúnya,
S jött a nagy szerelem,
De mindig maszkban voltam,
S nem voltam fedetlen.

Majd jött az élet újra,
S ledobtam köntösöm,
Újra újszülöttként
Istenre esküszöm.

Most itt állok e farsangon,
S nem húzok jelmezt,
Most magamat játszom,
De meg sem ismertek.

Farsangi zeneszó

Hat hétig tart a bál,
Farsangi karnevál.
A prímás lánglelkű,
Izzik a hegedű.

Hat hétig dob pereg,
Furulya csicsereg,
Harsog a trombita,
Skáláz a zongora.

Csörög a kasztanyét,
Súg-búg a klarinét,
Lágyan zeng a hárfa,
Simogat a hangja.

Csöngedez a csengő,
Brummog a nagybőgő,
Igéz a citera,
Bűvöl a fuvola.

Pönög a cimbalom,
Hajráz a vigalom,
Nem csitul egyik sem,
Rezeg a bálterem.

Üzenik: dib, dara,
Suhanj el, tél fagya,
Dib, dara, dib, dere,
Csörgedezz, tél jege!

Farsang. Mennyit készülünk rá! Mennyit tervezünk! Angyalok, ördögök, vámpírok és sok egyéb -a viselője fantáziáját tükröző- jelmez. De vajon mit jelentenek ezek? Az egyén belsőjét mutatják, vagy éppen a hangulatát?

Hiszen nézzük csak meg közelebbről! A tavalyi farsangon az iskola legkedvesebb, legrokonszenvesebb lánya ördögnek öltözött. Lehet ez a belső tükre? Elképzelhető egy színjeles lányról, aki mindenkinek ott van, ha szükség van rá, hogy az alvilág küldötte legyen? Én nem gondolom.

De akkor mégis mik a jelmezek? Egyszerű fantázia-levezetések? Vagy csak úgy rábökünk valamire? Vagy annak öltözünk, amik lenni szeretnénk? Elmondom, mit gondolok.

Szerintem nem jelentenek semmit. Ahogy mára az ünnep is csak egyszerű jelmezbál lett, mint hogy a Karácsony is csak az ajándékokról szól, ahogy a legtöbb helyen észrevettem.

Most épp egy jelmezen gondolkodom. Lehet, hogy tündér leszek. Vagy sárkány. Vagy éppen csak önmagam. Igen, ez lesz a legjobb. Hisz mindennap, mindannyian jelmezt viselünk, nem igaz?

Te minek öltözöl a mindennapokon?

Ragadozó

Van a világon egy Tamási nevezetű város. Itt esett meg az, hogy én a 12 éves nagylány beöltözött oroszlánnak. Ez igen nagy szó, mivel rám semmilyen cikis dolgot nem adhatnak a szüleim. Nagyon szeretem anyukámat, meg minden, de valami furcsa dolog miatt, sehogy nem akar rádöbbenni: felnőttem már ahhoz, hogy saját magamnak vegyek és készítsek ruhákat. Ezért is fogtam bele a jelmezkészítésbe, hogy bemutassam: képes vagyok rá. Na meg persze az osztálytársaimat sem akartam cserben hagyni. Elmesélem a szitut. Múlt pénteken történt, hogy az iskolai bulin minden osztálynak kellett csinálnia egy músort. Mivel a farsang a jelmezekről is szól, egy beöltözős, táncos produkcióval készültünk. Mindenki másnak öltözött: nyuszinak,ördögnek,szarvasnak,túró rudinak meg mindenféle dolognak. Egész jól sikeredett. Megnyertük a versenyt és a jutalmunk egy tömény csokitorta volt. Utána egész késő estig csk buliztunk,táncoltunk. De ez mind semmi. A jelmezem készítését részletesen előadtam anyunak. A farkam fakanalas megoldását,az oroszlános mamuszt és a rafiasörényt. Az utóbbiért részletesen megdícsért. Roppant módon büszke voltam magamra és mindenkinek ajánlom: az oroszlán egy igen megnyerő jelmez, de tényleg. Kövessétek a példámat mert azóta anyu több felelőséggel lát el ami jó, néhol meg kevésbé.

Legszebb a világon

Most itt a farsang és itt a bál
Mindenki a bulikra vár már.
Feltűnik az ördög és az angyal
Fakadunk a röhögéstől: agybaj.
Elmegyünk lepkeként táncolni
Elfáradunk, leülünk inni.
Hát erről szól a farsang: vidámság
Hátrál a tél, jön a világosság.
Bokrok százai zöldellnek kint
Boszikat seprűstül viszik.
Se boszorkány, se tigris nem leszek
Savanyút nem, sütiket eszek.
Nagy kérdésre most kicsi a válasz
Nefelejcsnek öltözöm a legszebb virágnak.

Borotválod a lábad. Gyantázol, ahol kell. Belepréseled magad a ruhába, karod szabadon, az szép vékony, hát mutogatod, a többi fodrászfiúnak olyan a karja a szalonban, mint egy káegyes harcosé. Az neked is jó lenne. Mármint a káegyes. Parókába, maszkba bújsz. A többiek már várnak. Mindenki Casanova cselédlányának öltözött. A lépcsőn felfogod a szoknyád, aztán ahogy kilépsz az utcára, a tömeg magával sodor. Kiabálás, zűrzavar. Rögtön elkeveredsz. Megbeszéltétek, találkoztok a haranglábnál, hogy az első sorokból, közelről láthassátok az angyalt. Közel hajol egy pink maszk, feltűnő, szegélye kristályokkal van kirakva, ruhája is pink. Belenéz a maszkodba.
– Mindjárt elszáll az angyal! – kiáltja a füledbe, bautája alól kivillan mosolya, férfi, azt látod, talán jóképű is. Talán nem az. Amit látsz, az tetszik. De a maszk eltakar, többet, mint gondolnád. Egyéniséget, arcot, személytelenné válhatsz, elbújhatsz. Egy időre láthatatlan lehetsz. Egybeolvadhatsz az arc nélküli tömeggel, mégis jelen vagy. Nagyon is. Elbújtál, de mégse. Szobalánynak öltöztél, a jelmez felbátorít, riszálsz, mint soha máskor, kacérkodsz. A fűző nagyon szorít, de nagyon nőies. Nagyon nő vagy. Maszkod alatt elszabadulnak a gátlások, úgy érzed, ma mindent szabad. A feletted lévő drótkötélen megjelenik az angyal, másik dimenzióban, akárcsak te. Balett-táncos, tütüje óriáskarimás, integet. Őrjöngesz te is. Harsona, dobpergés, aztán elrúgja magát a peremről, és úszik a levegőben. Próbálod nem a sodronykötelet figyelni, ahogy megfeszül, legyen ma igazi angyal, repüljön. Repülés közben meglebbenti a szoknyáját, alóla konfetti hull a tömegre, extázis. Szemed-szád teli lesz a konfettivel, köpködsz kicsit, és sikítozol, mikor az angyal a Dózse palota erkélyén landol. Felcsendül a zene, na most kezdődhet a karnevál. Hol lehetnek a többiek. Ezen a ruhán nincs zseb, hát telefont sem hoztál, pénzt sem, milyen felelőtlennek gondolnád magad. De nem ma. Ma csak könnyűnek, és könnyelműnek. Beléd karol a pinkruhás.

Mészely József

Farsangoljunk

Félre tőlem
unalom!
Kezdődjön
a vigalom.

Szabad a tánc,
bolondulj,
petrezselymet
ne árulj!

Perdülj, bokázz,
oldj kontyot,
most kell rázni
a rongyot!

Farsangoljunk
hat hetet,
míg elűzzük
a telet!

Mészely József

Farsangi zeneszó

Hat hétig tart a bál,
Farsangi karnevál.
A prímás lánglelkű,
Izzik a hegedű.

Hat hétig dob pereg,
Furulya csicsereg,
Harsog a trombita,
Skáláz a zongora.

Csörög a kasztanyét,
Súg-búg a klarinét,
Lágyan zeng a hárfa,
Simogat a hangja.

Csöngedez a csengő,
Brummog a nagybőgő,
Igéz a citera,
Bűvöl a fuvola.

Pönög a cimbalom,
Hajráz a vigalom,
Nem csitul egyik sem,
Rezeg a bálterem.

Üzenik: dib, dara,
Suhanj el, tél fagya,
Dib, dara, dib, dere,
Csörgedezz, tél jege!

Mészely József

Farsangvégi biztató

Örvendezzen mind, ki él,
S öltsön máma maskarát.
Cserdítsük meg nevetve
A víg tavasz ostorát!

Járjuk, ropjuk a táncot,
Suhogjanak rokolyák!
Nyekeregjen a duda,
S pönögjenek citerák!

Harsány kacaj, kunkorodj,
Együnk, igyunk, vigadjunk,
Most mulassunk, dobogjunk,
Majd a böjtben szundítunk!

Cowboy vagy indián?
A kép persze homályos, akkoriban alig voltam kilenc, most már közelebb állok a negyvenhez, mint a harminchoz. De a fotó a kezemben – drága édesanyám előrelátásának hála – segít emlékezni.
Egérfogú, seszőke fiúcska áll a téglaépület erkélyén cowboy jelmezben, előtte műanyag katonák gondosan felállítgatva, kincstári rendben. Ez lennék én? Lehetetlen! Pedig ha a tükörbe nézek hasonló arc néz vissza rám, csak épp megritkult hajjal, ráncoktól barázdáltan.
A fiúcska fegyverövén két műanyag, ezüstfestésű hatlövetű, a fején karimás kalap a szélein felhajtva, ahogy egy vadnyugati hősnek dukál. Barna bőr mellény, fehér ing, és mintha még a nadrág száráról is rojtok csüngnének alá. A kezében hosszúpuska, valódi fém fegyveraggyal.
Ha a képre nézek, egy folyosó villan a szemem elé tele királykisasszonyokkal, indiánokkal, na meg az elmaradhatatlan amerikai tehenészlegényekkel. A legjobb barátom rohan előttem, fekete műhajában madártollak, az övében vékony faágból faragott kés. Hátranéz, nevet, aztán együtt szaladunk le a lépcsőn az üldözőink elől. Megmentettem a többi cowboytól…, hiába, ilyen a barátság.
Azóta sok idő eltelt. A folyosó jóval kisebbnek tűnik, amikor visszamegyek a régi iskolámba. A világ nagyot változott, és persze én is magasabb lettem azóta. Amikor belépek az épületbe mégis ismerős érzések járnak át. Az a megfoghatatlan illat, ami csak erre a helyre jellemző, emlékképek ezrei, némi bujkáló szorongás persze, és a sejtelem, hogy ami itt történt sok mindenben meghatározta az életemben. És nem csak az enyémet.
Itt tanultuk meg mi a barátság, egyesek, hogy mi a szerelem, vagy hogy milyen az amikor valaki, akihez szorosan kötődtünk eltűnik az életünkből.
Belőlük csak az emlékek maradnak, emlékek, amiket jó felidézni, emlékek, amelyek meghatároznak minket. Ebben segít a fotó, hogy tisztább legyen a kép.

Fő a részvétel
Utolsó évünk volt az általánosban. Minden évben beöltöztünk. Bennünk élt a versenyszellem, a remény: hátha nyerünk. De a díjat, a nagy tábla csokit hol egy Micimackó, hol egy madárijesztő majszolta el.
– Ez az utolsó farsangunk – kérlelt barátnőm. – Ne hagyjuk ki.
– Tudod már, minek fogsz öltözni?
– Még nem.
Szokásos kérdésre szokásos válasz. Ezúttal is az utolsó pillanatban született meg az ötlet.
– Öltözzünk be együtt – javasoltam. – Legyünk katonák.
Nem volt jobb ötlete, ebben maradtunk. Este mindketten kerestük a jelmeznek valót. Másnap – a jelmezbál előtt nem sokkal – az öltözőben leltároztuk szerzeményeinket. Úgy tűnt, minden adott a katonásdihoz.
Én felvettem apa terepmintás nadrágját, ingét és surranóját. Egyik se az én méretem volt. Az ingbe és a nadrágba kétszer belefértem volna, a surranóból kicsúszkált a lábam, sapkám pedig folyton az orromra bukott. Barátnőm is úgy nézett ki, akár egy kerti törpe az óriás pizsamájában.
Bal kezemben vízipisztollyal, másikban egy mankóval indultam a csatamezőre. De barátnőm még elővett három festékes tégelyt. Zöldet, barnát, feketét.
– Ezt ne – tiltakoztam.
– Dehogynem – mosolygott rám, és rámaszatolt arcomra. – Csak egy kicsit.
Persze. Csak egy kicsit. Addig abba se hagytuk a festést, míg tiszta foltot láttunk egymáson. Mire végeztünk, a verseny már tartott. Sőt! Mire beértünk a terembe, a színpad üres volt. Mintha csak ránk várt volna. A nézőtér viszont tömve volt.
Alig bírtunk lépni a hatalmas surranókban. Akárha dagonyában gázoltunk volna. Átkaroltuk egymás derekát, és úgy vonszoltuk magunkat, mint két hadisérült. Kétrét görnyedtünk a nevetéstől. Zengett tőlünk a terem. És azoktól is, akiket eltaláltam vízipisztolyommal. A mankó se könnyítette meg dolgunkat. Túl magas volt, és csúszott a padlón. Míg megmutattuk magunkat, annyiszor összecsuklott a lábunk, akár két gumibabának.
Vihorászva „rohantunk” vissza az öltözőbe.
– Várjatok – jött utánunk valaki. – Ti nyertetek.
– Kizárt dolog – nevettünk.
– Csak ti öltöztetek be.

Az osztályfarsangok a megelőző években elég unalmasakká váltak. Egy-két kreatív jelmez született ugyan, de a többség már inkább be sem öltözött. Ezért kitaláltuk, hogy feldobjuk valamivel. Az volt az ötlet, hogy egymásnak öltözünk be. Mindenki annak, akinek szeretne, és majd kitaláljuk, hogy ki-kicsoda. Én az előttem ülő Anitát választottam. Ha másért nem is, mert ő ült előttem. De hogy tud két tucat tinédzser egyénre jellemző módon egy másik, ugyanolyan két tucat tinédzsernek beöltözni? Ez volt a kihívás. Nem akartam Anitának beöltözni, azt nem találták volna ki. Inkább magamra aggattam „Anitás” dolgokat. Természetesen egy kék pólót vettem fel, abból amúgy is volt elég. Leáztattam egy címkét arról a sörösüvegről, amelyen kívül nem volt hajlandó mást inni. Nyomtattam egy film posztert, és kivágtam belőle azt a három betűt, amiről mindenki egyből felismeri. Persze az a Dalí kép, amit ő is úgy imádott, azt ugye nem lehetett kihagyni. Meg kicseréltem a piercinget olyanra, amilyet ő hord.
Izgatottam vártam a péntek estét, úgy éreztem tök jót találtam ki. Bementem az osztályba, hogy hizlaljam a májam a kreativitásomért. De hogy ehelyett mi fogadott?!
- Te is önmagadnak öltöztél be? Ez így nem ér.
Már Anita is ott volt. Kék póló volt rajta. A három betűről mindenki egyből felismeri azt a filmet. Persze neki sörös kupak, nekem ez miért nem jutott eszembe? Nyilván a Dalí kép, azt ugye nem lehetett kihagyni. És a piercingjét is olyanra cserélte, amilyet én szoktam hordani. Csak azt tudnám, hogy eddig hogy nem tűnt fel egyikünknek sem, hogy ennyire hasonlítunk egymásra.

Most kaptuk a hírt, miszerint hazánkban egy eddig ismeretlen, új vírus terjed. Egy olyan vírus, ami az emberi szervezetbe beépülve gyökeresen megváltoztatja annak viselkedését, amennyiben a fertőzött beteg korábbi életvitele illetve döntései a vírus által hordozott információknak ellentmondanak.
A vírus az ember genetikai állományába kódolja az erkölcsileg helyes döntések meghozatalának képességét. Így a fertőzött beteg, attól a pillanattól, hogy megfertőződött, a következő tünetektől szenved:

- kizárólag igazat tud mondani, leírni
- cselekedetei az emberi morált követik, ezáltal mindig helyesek
- döntései felelősségteljesek
- napi tevékenységét úgy végzi, hogy ha alkalma és módja van rá, segítséget nyújt másoknak
(Na nem arra kell gondolni, hogy a családi vagyont elosztogatja az utcai koldusoknak. Hanem egyszerűen csak nem megy el egy elesett idős néni mellett, aki keservesen szedegeti össze nylontáskájából kihullott kiflieit, kefírjét és egyebeit. Inkább segít neki, és ha kell, átsegíti az úton.)
Mindezt úgy, hogy szükségét érzi ennek a cselekedetnek. Nem teherként éli meg, hanem egy kielégített szükség örömével.

A fertőzés következményei:

- A nagy döntéseket meghozó felelősségteljes emberek valóban felelősségteljes, helyes döntéseket hoznak.

- A kisemberek érezvén a felülről jövő valódi segítő szándékot igaz és helyes döntések meghozatalával, összefogással segítik a nagy ötletek megvalósulását.

- Családi szinten újra van igazi családi légkör. Van elég idő és energia a gyerekekre.

- Újra van, aki megtanítsa nekik a helyes és követendő értékeket a megfelelő értékrendet.

- Lehet ez akár világjárvány is.

Ez egy paradox helyzet, hiszen az erkölcsileg helyes döntések meghozatalának képessége tanult folyamat eredménye.

A fenti hírt olvasnám be műsorvezetőnek beöltözve a helyi jelmezbálon gondolatébresztő gyanánt a következő generáció számára.
 

Kisfiammal eddig szoros szimbiózisban éltünk. Most 3 éves a kis Oszkár, élete első farsangján vett részt a napokban az óvodában. A kis mimóza lelkű ártatlanság megrettenve figyelte hogyan változnak pajtársai ijesztő szörnyekké, visszataszító robotokká. Csak a királylányoknak öltözött bájos angyalkák között érezte magát biztonságban. Előző este felpróbálta jelmezét, és elmagyaráztam miért van szükség arra, hogy farsangkor mindenki maskarában feszítsen. Elmondtam, hogy a farsang a tavaszvárás pogánykori régi szokása ,ami a párkeresés, udvarlás időszaka szokatlan szertelen bolondozással, tréfálzozással, karneválhangulattal jár. Az én szentem varázslójelmezben olyan hiteltelennek tünt, hogy jövőre angyalkának kell öltöztessem. A mai törtető világban egyre többen érzik úgy, hogy a fizikai erőt fitogtató" imiget" kell átadniuk gyermeküknek. Minden mese az erőszaktól csöpög. Szeretném a világot szebbre, humánusabbra változtatni, és kisóvodás gyermekeinket megóvni minden negatív hatástól. Az érzékeny kis emberpalánta el is sírta magát a forgatag hevében. Megkérdezték tőle, minek öltöztél?

- Művésznek! -vágta ki a rezet a csöppség.