Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Nem. Én bizony sose szerettem a farsangot. Egészen addig a napig, míg Ő fel nem kért. Hogy történt?
Az az elviselhetetlen farsangi délelőtt is ugyanúgy kezdődött, mint addig bármikor. Mihelyt kibújtam a takaró biztonságából, kezdetét vette az állóháború. A barátaim, kontra én. „Menjünk el a bálra”, kontra „Utálom a farsangot”. Ez már egy hagyomány volt nálunk, és – már csak úgy hagyományosan is –, mindig a túlerő győzött.
Beadtam a derekam, a barátaim pedig gondoskodtak a megjelenésemről. Egy áldozati jelmezt álmodtak nekem. Ha már úgyis haldokló lelkesedéssel vetem bele magam a buliba, legalább hatásos lesz az összhang.
Meg akartam úszni ezt az estét, de a menekülési kísérleteim mind kudarcba fulladtak. Nem maradt más: a macskanő, a bádogember és a zombi mellett én is beléptem a bálterem ajtaján. Odabent alig fért egymástól a rengeteg rémpofa. Nekem még a pillangószárnyú tündérke is egy vérszomjas szörnyeteg volt. A katicától pedig rendesen irtóztam.
Tettem róla, hogy szétváljunk. Nem akartam agyoncsapni a hangulatot. Bár mit vártak egy félholtra vert nőszemélytől, akin cafatokban lóg a ruhája? Még a ketchup is belecsorgott a számba, és folyton könnyeztem a festéktől, mellyel elsötétítettük a szemem alját. Hogy mivel nem jár egy monokli? A tupírozás meg… Mire végeztek a hajkölteménnyel, ami a fejemen ágaskodott, úgy éreztem, egy darab hajszálam sem maradt.
Az egyik sarokban ültem le, és figyeltem a rémtáncosokat. Volt köztük egy féllábú is. Azt, hogy hova rejtette a másik lábát, azóta se tudom. Ahogy azt se, honnan lépett elém a titokzatos Ő. Ő, a hátborzongató fekete csuklyában. Ő, az élethű kaszájával.
Nem tudtam nemet mondani, maga a Halál vitt a táncba. Engem, a félholt nőt. Még sose éreztem magam úgy, mint az Ő karjaiban. Egyszerre borzongtam és rajongtam érte, a farsangért. Eggyé váltam a rémségek éjszakájával. Életemben először élveztem a farsangot. S mire véget ért az áttáncolt éjszaka, vártam a következőt. Vártam, hogy a Halál ismét eljöjjön értem.