Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Cowboy vagy indián?
A kép persze homályos, akkoriban alig voltam kilenc, most már közelebb állok a negyvenhez, mint a harminchoz. De a fotó a kezemben – drága édesanyám előrelátásának hála – segít emlékezni.
Egérfogú, seszőke fiúcska áll a téglaépület erkélyén cowboy jelmezben, előtte műanyag katonák gondosan felállítgatva, kincstári rendben. Ez lennék én? Lehetetlen! Pedig ha a tükörbe nézek hasonló arc néz vissza rám, csak épp megritkult hajjal, ráncoktól barázdáltan.
A fiúcska fegyverövén két műanyag, ezüstfestésű hatlövetű, a fején karimás kalap a szélein felhajtva, ahogy egy vadnyugati hősnek dukál. Barna bőr mellény, fehér ing, és mintha még a nadrág száráról is rojtok csüngnének alá. A kezében hosszúpuska, valódi fém fegyveraggyal.
Ha a képre nézek, egy folyosó villan a szemem elé tele királykisasszonyokkal, indiánokkal, na meg az elmaradhatatlan amerikai tehenészlegényekkel. A legjobb barátom rohan előttem, fekete műhajában madártollak, az övében vékony faágból faragott kés. Hátranéz, nevet, aztán együtt szaladunk le a lépcsőn az üldözőink elől. Megmentettem a többi cowboytól…, hiába, ilyen a barátság.
Azóta sok idő eltelt. A folyosó jóval kisebbnek tűnik, amikor visszamegyek a régi iskolámba. A világ nagyot változott, és persze én is magasabb lettem azóta. Amikor belépek az épületbe mégis ismerős érzések járnak át. Az a megfoghatatlan illat, ami csak erre a helyre jellemző, emlékképek ezrei, némi bujkáló szorongás persze, és a sejtelem, hogy ami itt történt sok mindenben meghatározta az életemben. És nem csak az enyémet.
Itt tanultuk meg mi a barátság, egyesek, hogy mi a szerelem, vagy hogy milyen az amikor valaki, akihez szorosan kötődtünk eltűnik az életünkből.
Belőlük csak az emlékek maradnak, emlékek, amiket jó felidézni, emlékek, amelyek meghatároznak minket. Ebben segít a fotó, hogy tisztább legyen a kép.