Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

 ,,Péntek délután három óra. Kicsit sietősen készülődök, mert szokásomhoz híven megint késésben vagyok. Gyorsan magamra öltöm a jelmezem, megigazítom a hajam és végre elindulok a farsangi bálra. Az utcán elég sokan furcsán néznek rám, de ez érthető, hiszen nem mindennapos látvány egy békésen sétálgató bálna pisztollyal a kezében.
Amint belépek a bálterembe hirtelen csend lesz. Csak halk suttogás és néhány ruha susogása töri meg az elég drámaira sikerült belépőmet. Pontosan így terveztem, így fölényesen nézek szét, majd elvegyülök a színes kavalkádban. Boszorkányok, kalózok és tündérek mellett találok egy-két ötletesebb jelmezt is. Miközben nézelődök, azon tűnődök, hogy milyen különös és bizarr látvány a farsang, mert az emberek valami másnak öltöznek, mint akik valójában. Ilyenkor mindenki az lehet, aki szeretne és a lelke legmélyén örül annak, hogy habár csak egy kis ideig, de akkor is megmutathatja, hogy egy szabályok nélküli világban mire lenne képes. De milyen szándékkal öltözik valaki szaloncukornak? Miért ölt magára bárki egy mesehős jelmezt? Szórakozásból? Vagy esetleg valami megmagyarázhatatlan és természetellenes megfontolásból?
A kérdéseimre nem kapok választ, mert ahogy az egész terem sötétségbe borul és elkezdődik a műsor, felsorakozunk a felvonulás előre megbeszélt sorrendjébe és lassan elkezdünk a színpad felé araszolni, hogy mindenki megmutathassa, hogy ki is ő valójában. Minden egyes lépéssel kezd a kezem ökölbe szorulni, de nem értem, miért. Szokatlan érzés kezd úrrá lenni rajtam. Izgulok, ezért tekintgetek előre, hogy pontosan tudjam, mikor kerülök sorra. Még nyolc ember…
Mire észbe kapok, már csak öten várakoznak előttem és érzem, hogy valami megváltozott, de mire feleszmélnék, már nem fordulhatok vissza, mert én következek. Kiállok a közönség elé, őrült vigyorral körbenézek, majd hátborzongató, túlvilági hangon ezt mondom a mikrofonba: ,,Én egy gyilkos bálna vagyok! Ez az én életem!” Majd célzok és meghúzom a ravaszt…”