Immár 50 év telt el azóta, de még ma isolyan elevenen él bennem az emlék, mintha tegnap lett volna!

Négyen voltunk testvérek. Mivel édesapám volt az egyetlen kereső a családban, így nem mindig tudták nekünk megvenni azt, amit szerettek volna. Az anyagiak hiányát azonban mindig pótolták nekünk leleményességükkel, ügyes kezük munkájával. Így történt ez 1961 februárjában is, amikor az első iskolai farsang közeledett. nagyon szerettem volna valamilyen jelmezbe öltözni. Mindig ott ugráltam édesanyám körül, és kérdezgettem:

-Milyen jelmezem lesz?

Találgattuk is, mi állna jól nekem. Én persze csak királylány, vagy hercegnő szerettem volna lenni. Édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy ne akarjak királylány lenni, mert az nem is annyira ötletes, és biztosan sokan leszenk majd olyan jelmezben. Ma már tudom, hogy szegény biztos arra gondolt, hogy nem lesz pénze a drága anyagra, és a díszes gyöngyökre, koronára.

- Olyan szép pattogatott kukoricát csinálok belőled, hogy mindenki azt fogja csodálni!- szólalt meg, mikor már sírásra görbült a szám, hogy nekem nem lesz jelmezem. Az ő fejében már élt az elképzelés, hogyan tudja majd megcsinálni.

Nagy nehezen tudtam csak elaludni az izgalomtól. Hajnal felé arra ébredtem, hogy egy vékony fénycsík a szemembe világít. Láttam, hogy édesanyám a varrógépnél ül , és gyorsan mozognak az ujjai. Reggel vettem csak észre, hogy a saját fekete ruháját bontotta szét. Abból varrt nekem csodálatos kis fodros ruhát. A szomszédból kerített pattogatott kukoricát, és szemenként varrta tele a kis feket ruhát. Én persze minden szem után fel akartam próbálni. Gyönyörű lett! Másnak is nagyon tetszett, mert én nyertem a jelmezversenyt.

Ilyenkor farsang idején arra gondolok, de jó lenne megsimogatni a dolgos kezét, amivel szemenként varrta a pattogatott kukoricát.

Sajnos 1986 óta csak a lelkemmel és a szívemmel simogathatom.