Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

 Utálom a vidám ünnepeket: a szilvesztert, a majálist, a búcsúkat, de legfőképp a farsangot. A minap eltöprengtem rajta, ugyan miért, mióta lehet engem kiüldözni a világból a vidámsággal s egyszerre jöttem rá, mióta, miért. Ide figyeljenek!
Középsős voltam az óvodában (kétszer voltam középsős, ez egy volt a kettő közül) és elhatároztam: farsangkor cowboy leszek. Jól ismertem a cowboyokat, mindent tudtam róluk. Autentikus cowboy-kalapot, kendőt, kockás inget rendeltem anyámtól és a rohadt nadrágtartó helyett övet, de olyat, amin kétoldalt combközépig érő pisztolytáska lógott. Ez fontos, hogy combközépig, hogy laza mozdulattal lehessen előhúzni a coltot. Kordnadrágot húztam, ami hétköznapokon nagyon ciki, de amúgy nagyon cowboyos, és fölvettem azt a vacak barna bakancsot is, ami nyomta az ujjam meg a sarkam. Reggel volt, a farsang kezdete. Megálltam a ház kapujában és enyém volt a világ.
Az ovi nagyon közel volt. Izgatottan léptem a terembe, se láttam, se hallottam, szívem a torkomban dobogott. És akkor megláttam… De anyám már elment, nem volt visszafordulás, nem volt menekülés. Mint mikor a bukaresti földrengést mutatták a tévében és utána két napig forgott velem a világ, értik? Pont úgy éreztem magam: az óvoda telis-tele volt apró, ugrándozó, zajongó, kalapos-kendős-kockásinges-coltos cowboyokkal, egytől-egyig kiköpött a másom és a pisztolytáskáik is… úristen, a pisztolytáskáik mind combközépig lógtak. Megsemmisülten lézengtem a vadnyugati tömegben. Azóta se voltam soha olyan siralmasan átlagos, olyan semmilyen, mint akkor.
Van egy fényképem arról a farsangról. Egy vidám tündérrel táncolok, bárcsak emlékeznék, hogy hívták. Mindegy. Táncolok a képen, csalódottan, kissé esetlenül. Szóval most már pontosan tudom, miért, mióta gyűlölöm a vidám ünnepeket, de legfőképp a farsangot. Ja, igen, Orsi volt!