Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Az eset 13 éves koromban történt. Kérem, képzeljék maguk elé azt az enyhén bajszos serdülő lányt-azóta már gyönyörű vagyok :)-, aki szégyenlőssége ellenére kénytelen volt szerepelni az iskolai színpadon farsang alkalmából- hangsúlyozom, iskolai nyomásra. Önmagam személyleírásához hozzátartozik, hogy soha nem voltam egy filigrán alkat… körülbelül én voltam a Két pasi meg egy kicsi című sorozat Jake-jének női megfelelője, sajnos nem csak külsőm miatt.
A 7.a osztály, melynek tagja voltam, műsorral készült: Adam’s Family paródia (tudják, furcsa, fekete család, kézfej-szolgálóval (=”Izé”), akik horrorisztikusan viccesek voltak). Fekete, szűk szoknya és sötét felső dukált szerepemhez, mely szerint a színpadon ücsörgő, jelenetbeli gyermekemre kellett volna ráijesztenem a színpad oldalsó függönyei közül úgy, hogy fejemet kidugva hangosan rákiáltok.
Arcomon erős smink, kerekded fejemen fenekem partjáig érő, fekete paróka lengedezett. Így, a függöny mellett, a színpadnak hátat fordítva vártam a „nagy belépést”. Mint afféle lámpalázas „tinédzser”, ellenőriztem a jelmezem. A harisnyámat megcsipkedtem, feljebbkényszerítés céljából. Eközben gyönyörű parókám a földre hullt. Zavartan kaptam fel művi hajkoronámat, közben hallottam, hogy én következem. Olyan gyorsan történt minden!
Ekkor szűk szoknyácskám-ami már akkor (!) édesanyám mérete volt- nem igazán bírta, hogy habtestem előrehajlással próbálkozott benne, így úgy döntött, felszakítja fenekemen lévő vágását, ezzel elősegítve balerinaszerű, könnyed nyújtózásom. A szerepem szerinti kiáltás helyett egy reccsenés járta be a kitűnő akusztikai adottságokkal rendelkező aulát: a fejem helyett egy igencsak hasonló testrészemet, félig pucér faromat sikerült bemutatnom a publikumnak. Igazából a hatás ugyanaz volt: „gyermekem” tán jobban megijedt a látványtól, mintha rákiáltottam volna.
Tanulság: ballagásomig nem öltöttem habtestemre szoknyát, azaz: okos ember saját kárából tanul.