Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Az általános iskolában hatalmas eseménynek számított a farsang. Nekem, aki otthon is folyton beöltözött és mindenféle szerepekbe bújt, különösen nagy élmény volt. Anyuval kitaláltuk, mi legyek idén, aztán nekilátott és mindig valami hihetetlen jelmezt készített. Lehettem elefánt, bohóc, Hupikék törpike, mindig dicsértek. A varázsló jelmezem annyira tetszett mindenkinek, hogy azt mondták, másnap is abba menjek iskolába.
Ötödikben, mint az első horrorfilmen túlesett vagány csaj, szellem akartam lenni. Anyu korán elkezdte az alkotást, mert nálunk a szellemjelmez sem holmi fejre terített, fehér lepedőt jelentett. Persze, szerves részét képezte, de alaposan kidíszítve, hozzátoldva, befestve, megálmodva. Csak egy gond akadt: mire elkészült, már nem akartam szellemet alakítani. Kislány voltam, aki még sosem öltözött királylánynak, Csipkerózsikának, vagy Piroskának, és ez hirtelen zavarni kezdett.
Lázasan keresgélni kezdtünk a ruhák között, de már nem maradt idő egy anyuféle profi jelmezre. Akkor először összetákoltnak tűntem a tükörben. Végül maradt a szellem.
Szomorúan léptem be az osztályterembe, az ismét learatott babérok sem vigasztaltak. Pláne, amikor megláttam egy osztálytársamat gyönyörű hercegnő ruhában. Olyan ruha volt, amit szeretet nélkül, futószalagon gyártanak, aztán dobozokban lehet megvenni a szupermarketekben a zöldségosztály mellett, mégis minden gyerek álma. Színes, fodros, mű, olyan, amit otthon egyszerűen lehetetlen megvarrni.
Nem voltunk túl jó barátok, de azon a délután elég sokat néztünk egymásra, a hercegnő és a szellem. Én irigyeltem, ő nyilván kicsúfolt engem a kis alattvalóival.
Egyszer csak odajött hozzám és ennyit mondott:
- Jó a ruhád. Cseréljünk!
Meglepő pillanat volt. Ott állt előttem a hihetetlen jelmezében és az én lepedőmet akarta helyette. Most már értem, mi játszódott le bennem, mire szinte gondolkozás nélkül rávágtam:
- Nem! Ez a kedvencem!
Attól a perctől én voltam a legboldogabb szellem a földön.