2009.11.24. 17:15
Reggelente, ha álmos jókedvűen megyek a téren át, mereven bágyad rám Kisfaludy Károly szobra. Mégis mintha minden megmozdulna, élne, és ráadásul „a kövek is beszélnek:”
„Édes titkom hű tanyája, Híven rejtő szép vidék! Mint hajós, ha part felé vágy, lelkem úgy utánad ég!”
Mire a Rába kettős hídra érek, már össze van kötve múlt és jelen, leomlanak az idősíkok, s egy olyan valóságban vagyok, ahol a tér kitágul. Hirtelen felidézem a napi követelményeket, azt, hogy minek is kell aznap megfelelnem. Közel van hozzám az iskola, mint ahogy közel van a ház is, ahol Petőfi szállt meg, és a masszív pompás épületek, melyek mintegy dicsekednek a több száz éveikkel. Azazhogy ma nem csak a „ma”van, mert összesűrűsödik a történelem, akár egy pillanatban is. Mert, ahogy a híd összeköti a tereket, fejemben, mint a kovalens kötések, úgy kapcsolódnak a tantárgyak szintjén érintett valóságdarabok.
Amint kelek át a Rábán, a Honfoglalás pillanata ível át a múltból a jelenbe:”Árpád vezér és nemesei táborba szállának szent Márton hegyei mellett, Szabária forrásából mind ők mind barmaik ivának, és a hegyre felmenvén és Pannónia földjének szépségét látván, igen megörültek. Innen tovább vonulva a Rábáig és a Rábcáig jutának.”A folyó áradása fejezheti csak ki igazán azt a gondolati elágazást, amit e hely felidéz: nem régen még szovjet tisztek tették utolsó sétájukat a Bécsi kaputól errefelé, zavartan attól a gondolattól, hogy el kell innen menniük, de az sem volt túlságosan rég, amikor a Hazánk című lapban jelenhetett meg, hogy” Egy gondolat bánt engemet.”A királyokról nem beszélek,itt nagyon sok király szállt meg Budapest és Bécs között. Még jó, hogy összekötő szerepe volt e helynek, s így nem szövetkezett Napóleonnal sem. A rombolást el kellett tűrnie, de nem szerette soha ez a város. Az országnak e csücske a barokk korban sem üzent hadat a másképpen gondolkodóknak. Ekkor virágzott Amade László költészete. Egyházi vezetők inkább szerették a tudást, mint a hatalmukkal való visszaélést. Nagyon jó e helynek a hangulata, szellemi légköre. Szabad vagyok véleményt formálni. Ez nagyon jó egy diáknak.
Kis utcácskákon haladok végig, amint a Simor püspök terére érek. A park fái mögött kuksol az iskolám, FUNDAMENTUM a neve. Azt mondják, hatezer zsidót vittek el abból az épületből, akkor… Közel van ide Radnóti „esése.”A „kétszer kettő józanságával”mérem fel ebben a pillanatban, hogy valamit megalapozok itt. Napjaim valószínűsége az, hogy tényekkel kell szembenéznem. Az iskolám szorgalmazza a bibliai tudást. Így még inkább kibővül az ismeretek tárháza. Amíg oldom az egyenleteket lassan rájövök… bennem is egyensúlyt teremt az, hogy életem nem célszerűtlen véletlenek eredménye, van kifutása, mint a folyóknak a nagy vizekbe. Ez magabiztosságot ad.
Szeretek itt diák lenni.
„Édes titkom hű tanyája, Híven rejtő szép vidék! Mint hajós, ha part felé vágy, lelkem úgy utánad ég!”
Mire a Rába kettős hídra érek, már össze van kötve múlt és jelen, leomlanak az idősíkok, s egy olyan valóságban vagyok, ahol a tér kitágul. Hirtelen felidézem a napi követelményeket, azt, hogy minek is kell aznap megfelelnem. Közel van hozzám az iskola, mint ahogy közel van a ház is, ahol Petőfi szállt meg, és a masszív pompás épületek, melyek mintegy dicsekednek a több száz éveikkel. Azazhogy ma nem csak a „ma”van, mert összesűrűsödik a történelem, akár egy pillanatban is. Mert, ahogy a híd összeköti a tereket, fejemben, mint a kovalens kötések, úgy kapcsolódnak a tantárgyak szintjén érintett valóságdarabok.
Amint kelek át a Rábán, a Honfoglalás pillanata ível át a múltból a jelenbe:”Árpád vezér és nemesei táborba szállának szent Márton hegyei mellett, Szabária forrásából mind ők mind barmaik ivának, és a hegyre felmenvén és Pannónia földjének szépségét látván, igen megörültek. Innen tovább vonulva a Rábáig és a Rábcáig jutának.”A folyó áradása fejezheti csak ki igazán azt a gondolati elágazást, amit e hely felidéz: nem régen még szovjet tisztek tették utolsó sétájukat a Bécsi kaputól errefelé, zavartan attól a gondolattól, hogy el kell innen menniük, de az sem volt túlságosan rég, amikor a Hazánk című lapban jelenhetett meg, hogy” Egy gondolat bánt engemet.”A királyokról nem beszélek,itt nagyon sok király szállt meg Budapest és Bécs között. Még jó, hogy összekötő szerepe volt e helynek, s így nem szövetkezett Napóleonnal sem. A rombolást el kellett tűrnie, de nem szerette soha ez a város. Az országnak e csücske a barokk korban sem üzent hadat a másképpen gondolkodóknak. Ekkor virágzott Amade László költészete. Egyházi vezetők inkább szerették a tudást, mint a hatalmukkal való visszaélést. Nagyon jó e helynek a hangulata, szellemi légköre. Szabad vagyok véleményt formálni. Ez nagyon jó egy diáknak.
Kis utcácskákon haladok végig, amint a Simor püspök terére érek. A park fái mögött kuksol az iskolám, FUNDAMENTUM a neve. Azt mondják, hatezer zsidót vittek el abból az épületből, akkor… Közel van ide Radnóti „esése.”A „kétszer kettő józanságával”mérem fel ebben a pillanatban, hogy valamit megalapozok itt. Napjaim valószínűsége az, hogy tényekkel kell szembenéznem. Az iskolám szorgalmazza a bibliai tudást. Így még inkább kibővül az ismeretek tárháza. Amíg oldom az egyenleteket lassan rájövök… bennem is egyensúlyt teremt az, hogy életem nem célszerűtlen véletlenek eredménye, van kifutása, mint a folyóknak a nagy vizekbe. Ez magabiztosságot ad.
Szeretek itt diák lenni.
Szólj hozzá!
Címkék: én az gimnázium fundamentum iskolám eniskolam
A bejegyzés trackback címe:
https://en-eletem-verseny.blog.hu/api/trackback/id/tr391549307
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Legfrissebb hozzászólások