Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Két visszatérő eseményt minden évben nagyon vártam gyerekkoromban. Az egyik az Édesanyám munkahelyén rendezett Mikulás ünnepség, a másik az iskolai farsang volt.
Farsang! Ha ezt a szót kimondom, ma is olyan bizsergés jár át, mint akkor, iskolás koromban. A legizgalmasabb talán nem is maga a bál volt, hanem az oda vezető út. Az ötletek szárnyalása, hogy kinek, vagy minek a bőrébe bújjak, a jelmez elkészítése, jövés-menés, sürgés-forgás az egész családban. Úgy, mint azon a legszebb emlékű farsangon, amikor az osztálytársaimmal kitaláltuk, hogy a Veresegyházi Asszonykórust elevenítjük meg a színpadon. A feladatunkat nehezítette, hogy fiúk voltunk. Már két héttel a föllépés előtt érződött a viselkedésünkön, látszott az arcunkon, hogy nem a szokásos gyerekes, nevetgélős felkészülési időszak lesz ez. Mindannyian nagyon komolyak voltunk a komikus feladat ellenére.
Az egyéni és közös munkát követően elérkezett a nap, amikor asszonnyá kellett „átváltoznunk”. Mind a nyolcan olyan hittel öltöttük magunkra a jelmezeket és viseltük a színpadon mindvégig, hogy sokan nem vették észre a nézők közül a valóságot: Bizony fiúkat rejt a szoknya, akik roppant lelkesedéssel éneklik a „Honky Tonk Woman” kezdetű refrént.
A siker, a győzelem egyértelmű volt és hónapokig kitartott. Az elkövetkező időszakban sokszor hangzott el a dicséret: „Nálatok szebb asszonykórust a lányokból sem lehetett volna létrehozni!”