Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Még közel harminc év távlatából is élénken élnek azok az édes „bajzás” órák. Mikor kis tizennégy évesként bekerültünk kisvárosom gimijébe, akkor még nem sejtettem, hogy életem egyik meghatározó élménye lesz belőle.
Az osztályfőnöki órák kivételével kemény harc folyt a diákok és a tanárok között a minél jobb eredményekért. Akkor még a csapatmunkát nem díjazták, sőt volt hogy egyenesen büntették. Az egyik ilyen emlékezetes, részben lebukásos, de eredményes akció a keleti nyelv kötelező oktatása során zajlott le. Az osztály harminchárom tanulója pontosan, precízen kitöltötte a feladatlapot és beadta Ági néninek, a nem igazán nénisnek nevezhető tanárnőnek az elkészült munkát. Azonmód kicsit csodálkozott, hogy milyen gyors mindenki, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonított ennek az eseménynek. Cserébe elővette hordozható lemezjátszóját, és az elmaradhatatlan égszínkék csodáját. A műanyag korongról hamarosan felcsendültek a „No megállj csak!” kedves és ismerős taktusai. A napi mese aranyos, és könnyen érthető volt. Így óra végén angyali mosollyal búcsúztunk a szőke angyali tanárnőnktől.
A következő óráig sokat nem kellet várni, mert az órarendvarázsló miatt már másnap sor került rá. A rendkívül szorgalmas tanerő a dolgozatfüzeteinkkel a hóna alatt érkezett meg az óránkra. A kötelező körök után jött a nem szabadon választott, de mégis a napi aktuális helyzetet tárgyaló napirendi pont. A dolgozatok értékelése során a tanárnő kitért arra, hogy sok szép dolgozatot kapott tőlünk, amiért megdicsér minket, valamint néhány tanulót úgy érzi el kell marasztalnia. Először egy szürke, de szorgalmas lány osztálytársam kapta meg szót egy kérdés megválaszolásának erejéig. Mivel pár percen néma csend már mindenkit nyomasztott, ezért segítség gyanánt megkönyörült rajtunk az akkor is csinos fiatal tanárnő. Rövid válaszában megosztotta velünk a korrekt feleletet, és kitért arra, hogy a tegnapi nap során érdekes módon ezt a választ mindenki tudta. Majd a következő kérdés feltétele után önként válaszolt. Ekkor a statisztikai adat sajnos már más eredményt mutatott. A harminchárom dolgozatból tizenhat nem ezt a kérdést kapta, míg a maradék tizenhét azonosan gondolkodott. Rosszul… Ezt a tényt a tanári munkája egyik nehéz pillanatának nevezte. Ugyanis, a pedagógiai oktatása során beléjük sulykolták, hogy csak azonos jó gondolkodás van. Míg azonos hibázási lehetőség százszázalékos arányban lehetetlen. Ezért úgy gondolta, hogy valamilyen módon adjon lehetőséget ennek a kérdésnek az oldására a „B” csoport oldja meg az „A” csoport sokkal könnyebb dolgozatát. Ugyanis a tizenhat tanuló hibátlan dolgozatot adott be. halk, majd hangosabb morgás hallatszott a megdöbbent osztálytól. De érdemben senki se szólt hozzá a felvetéshez. Miután mindenki megkapta a dolgozatfüzetét, és neki kezdhetett a laza feladatsornak, a nem írok kezelése is megtörtént. Őket egy saját készítésű feladattal lepte meg. Majd megkérte őket, hogy a dolgozatírók munkájának zavartalansága miatt menjenek le az aulába, és ott készítsék el a kapott feladatokat. Mivel én az osztályban maradók közt voltam, így csak később értesültem róla, hogy ravasz módon ők a mi eredeti csoportunk egyik feladatát kapták meg. Természetesen személyre szabottan. Az óra maradék része gyorsan eltelt. A dolgozatok sorban kerültek ki az asztalra. A termet azonban nem lehetett elhagyni. Hamarosan csengettek, és a többi osztálytársunk is megjelent az ajtóban a kész művével. Miután beadta mindenki a tanárnő gyorsan elviharzott.
A következő óráig hat napot kellet várni. Az órarend ekkor sem a tanulók igényeit követve készült. Azért eljött az a szerda. A nyelvóra is. A tanárnő gyorsan kiosztotta a dolgozatokat. Megdicsért minket, és közölte, hogy ilyen jót még nem írtunk. Önállóan…A dolgozatok közül egy ötös, két négyes, míg a maradék hármas és kettes lett. Egyes senkinek nem csusszant be. az óra jó hangulatban telt el. Majd az óra végén örök tanulságot vésett egy életre az elménkbe a tanárnő:
„A jóság mindig jó.”