Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

 1994-ben végeztünk. A ballagási ünnepségre versmondást vállaltam.
Hát bizony nem tudtam szavalni. A vers címe Tűz volt. Nem tudtam tüzes lenni.
Az osztályom Horváth Éva tanárnővel előttem állt, szemben velem, csak elmosódva láttam őket. Mint egy élő festmény. Gazdag színvilágú, nagy erős ecsetvonásokban. Nem lesz több osztálybuli? Nem fogjuk többé együtt próbálni a műsorokat a játszótéren, gurulva a röhögéstől?
Élményekkel gazdagon, örömmel gondolok vissza az „Aranyos” nyolc évünkre. A többes szám nem véletlen, hiszen a „Mi\" volt a legfontosabb akkor. Mi voltunk a D-sek, a rajztagozatosok, és azt tudom mondani, hogy erre büszkék is voltunk! Már alsó tagozatban remek tanítónőink voltak, akik terelgettek minket az első pár évben; szeretetben és biztonságban éreztük magunkat. 
…és eljött az a bizonyos nyár, amikor a szentendrei skanzenben megéltük az első rajztáborunkat. Horváth Éva néni (felsős osztályfőnökünk) és Németh Márta néni (elmaradhatatlan segítője, segítőnk) gyermekeiként. Innentől kezdve szerelmes lettem a rajzolásba. Az elkövetkezendő nyarakon Zebegényben, Orfűn, majd Képespusztán alkottunk. Ez utóbbi helyszínre gyermekemmel együtt visszajárunk minden évben, „meglesni” az utánpótlást. 
Az iskolánk termeinek falára ki volt írva: „Aki rajzolni tud, az mélyebben lát a világba!” Gyerekfejjel csak sejtettem e mondat lényegét, de akkor is igaznak véltem már. Most hálás vagyok szüleimnek, hogy az akkor induló első rajztagozatos osztályba be mertek íratni. Jó gyermekkorom volt, szerettem az osztálytársaimat, közösségünk volt.
Szüleink, tanáraink összefogtak, közösen sokat dolgoztak azért, hogy gyarapodni tudjunk testileg, lelkileg, tanuljunk, jól érezzük magunkat. Engedelmükkel szeretném megköszönni két pedagógus áldozatos, példaértékű munkáját, törődését. Poreleki Marika nénitől a biológia és a testnevelés szeretetét, Lászlómé Juli nénitől a magyar irodalom és az éneklés szeretetét kaptuk. Jobbnál jobb tanáraink voltak.
Aki a rajztanárunk volt, egy hihetetlenül precíz, következets és körültekintő pedagógus. Kellő szigorúsággal ugyanakkor remek humorral kormányzott minket ötödiktől nyolcadikig. Azt hiszem, sok-sok oldalt kéne teleírnom, ha végigsorolnám azt, amit Horváth Éva tett értünk. Rajzóráinkon, szakköreinken, kirándulásainkon, táborozásainkon, múzeumlátogatásainkon vezetett be minket a művészettörténetbe, az ábrázoló geometriába, akvarell-, paszell-, olajfestési technikákba, a grafika, a videó és a kerámia rejtelmeibe kollégái segítségével. Mindezeket ő helyezte rendszerbe, alappillérként kis fejünkbe. Meglévő tudásom alapja lett az, amit a rajztagozat által kaptam. Ha mostanság el is akadok egy-egy munkában, eszembe jut gyermekkori énem, aki sosem adja fel, aki megpróbálja a feladatát megoldani. 
Éva néni folyamatosan beküldte munkáink legjavát pályázatokra, bekertezte a kiállításokra. Így tanította meg, hogy a munkáinknak értéke van, és nem szabad megijedni az esetleges kudarcoktól.
A művészeti középiskolák felvételijére is felkészített. Azóta is vágyom arra, hogy átéljek egy ilyen intenzív és termékeny időszakot, közösen, egymástól tanulva.
Osztályunkból szép számmal vannak, akik a pályán maradtak, vagy pálya közeli munkát végeznek. Én a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végeztem szobrászként.
Amikor eszembe jut az általános iskolám, arra gondolok, hogy gyermekeimet is egy ilyen értékeket adó intézménybe szeretném beíratni.