Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Az én iskolám,a nemesvidi általános iskola ,ahova 8 évig jártam és koptattam  az iskola padjait, semmivel sem volt hivalkodóbb más falusi iskolánál.Számomra azonban sokat jelentett, hiszen itt alapoztam meg a tudásomat volt  tanáraimnak köszönhetően, akikre még ma is szívesen emlékezek vissza, s akik közül már sajnos van, aki eltávozott az élők sorából, van, aki messze elkerült szülőfalumtól, de van még jópár, akivel nap mint nap találkozom, és ilyenkor még ugyanúgy tanárbácsi és tanárnéninek szólítom őket, mint hajdanán, és a találkozás pillanatában még ugyanolyan kisdiáknak érzem magam, mint valaha.Még, amire büszke vagyok,hogy gyermekeim is ugyanide jártak általánosba, sőt volt még olyan pedagógus, aki az enyéim közül még őket is tanította.Az én időmben, a 60-as években, még a kisdobos- és uttörőélettől átszellemülten zajlottak az iskolaévek, csapatbemutató, őrsi foglalkozások, nagy természetjárások, táborok, nemzeti ünnepeken részvétel meg minden, ami még belefért....szóval, olyanok  voltunk, mint egy nagy család sok-sok  gyermekkel.Aztán jött a szomorú jövő: a sok-sok gyermek elfogyott, a 30-as osztálylétszámok mára már  7-8 fős létszámmá alakultak. A gazdasági válság rákényszerített bennünket, hogy más iskolához csatlakozzunk fenntartási gondjaink miatt, mára már csak  a 40 fős alsótagozat maradhatott, a felső tagozatosok el kellett, hogy hagyják szeretett iskolájukat, mindenki ment, amerre tudott...És ami a legszomorúbb, hogy már az alsó tagozatnak is megvannak számlálva a napjai, már csak idő kérdése, hogy ma, vagy holnap záródik be iskolánk kapuja véglegesen...