Őszinte mosollyal figyeltem a teremben önfeledten játszó, tarka jelmezt és álarcot viselő gyermekeket a fal mellé húzódva.
Sok év után először, végre igazán jól éreztem magam. Néha vetettem egy pillantást a mellettem álló húgomra, aki büszkén figyelte hercegnőnek öltözött lányát.
Akaratlanul is felidéződött bennem a gyermekkorunk, ahogy együtt készítettük jelmezeinket a farsangra, ám mielőtt elmerülhettem volna az emlékeim képei közt, jelzett a telefonom. Nagyot sóhajtva, egy bocsánatkérő pillantás után kutatni kezdtem a táskámban. Mikor kezembe akadt a készülék, feloldottam a billentyűzárat – a főnököm írt, ismét munkaidő után. Hitetlenkedve olvastam a rövid üzenetet.

Jöjjön az céghez!

Ennyi. Nem kért, utasított.
- Remek! – Ideges hangomra felfigyelő húgom aggódva fordult felém.
- Mi történt? – Érintette meg a karomat.
Válasz helyett megmutattam neki az üzenetet.
- Muszáj, igaz? – Hangja szomorú volt.
Némán bólintottam, majd Kíra felé indultam, aki rögtön észrevett.
- Mennem kell – guggoltam le elé, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön.
Az arcáról eltűnő a mosoly, helyét szomorúság vette át, a nyakamba borult. Gyengéden simítottam meg a hátát.
- Jó, hogy eljöttél! A képeket átküldöd ma?
- Még az este – ígértem remélve, hogy nem feleslegesen. – Köszönöm, hogy elhívtál, hercegnő! - Megsimítottam az arcát, majd felemelve megpörgettem. Aztán gyorsan megcsókoltam az arcocskáját, majd elbúcsúztam a húgomtól is, és kisiettem az épületből.

A téli időhöz hűen szakadt a hó.
Szerencsém volt, alig kellett várnom a buszra, és még ülőhelyem is volt.
Negyed órás út várt rám, így elővettem a fényképezőt, hogy átnézzem a délutáni fotókat. Ahogy a képek színes forgatagként pörögtek a szemeim előtt, gondolatban ismét az önfeledten játszó gyerekek közt találtam magam, akik szórakozásból öltötték magukra a jelmezt. Irigyeltem őket, mert választhattak. Nekem muszáj volt álarcot öltenem a hétköznapok szürkeségében.
Felnőttként, van, hogy muszáj játszani – gondoltam keserűen.