Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

 Nyolc évvel később…2002. februárja lehetett, mikor édesanyám ismételten előállt az ötlettel, öltözzek be az iskolafarsangra. Egyáltalán nem volt hozzá kedvem. S hogy arcáról ne tüntessem el a mosolyt, és a reménykedést, hogy örömet szerezzen, belementem. Egy délután erejéig magamra öltöttem Don Quijote maskaráját, amely egy régi, katonai felsőből, egy ósdi, kopott, olajzöld nadrágból, egy fakardból és egy alufóliával bevont pajzsból állt. Az iskolában hatalmas volt a tömeg. Mozdulni sem lehetett a sok bohóctól, hirdetőoszloptól, nővérkétől és nyúltól. De nem csak a beöltözött gyerekekből volt sok, hanem a bámészkodó, kacarászó diákokból is, akik még jobban zavartak, és erősítették bennem a tudatot, mennyire is nincs kedvem ehhez a pomádéhoz. Mégis beálltam a zsűri felé tartó sorba, hogy bírálhassák édesanyám kreációját. A várakozás elég hosszúra sikerült, de közben pár osztálytársam szegődött mellém, akik folyamatosan a szabadidő lehetőségével kecsegtettek, amit e helyett a felesleges program helyett lehetne csinálni. Kitartottam, bármilyen nagy is volt a kísértés. Egy gomba formájú lány állt előttem, aki el is indult az aula közepe felé, amiből tudtam, pár másodperc múlva én következem. Szánakozva néztem és együtt érzően gondoltam rá, mert tekintetéből épp’ azt a kétségbeesését lehetett leolvasni, mint ami az én arcomon is volt. Szívem egyre jobban dobogott, az idő megfagyni látszott. Lábaimra ólom nehezedett, mégis, mintha más irányított volna, kiléptem a zsűri elé. Nagy nehézségek árán kinyögtem a nevem, jelmezem címét, körbeforogtam, és a következő pillanatban, egy kávézóban, telefonon értesültem arról, hogy nyertem, miközben a gombalánnyal biliárdoztam.
Így, később furcsa visszaemlékeznem varrógépem és jelmezterveim közül, zsebemben egy díszlet-jelmeztervező asszisztensi szakmával, hogy az, amitől nyolc évvel ezelőtt irtóztam, az most az életem.