Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Három éves voltam, kiscsoportos, kicsit pösze és irtóra tudtam produkálni magam! Legalábbis ezt váltig állítja a család – és én hiszek nekik… Ők dörgölik mindig az orrom alá a következő történetet.
Oviba jártam, és alig vártam a farsangot, mert mindenki azzal traktált, hogy ott be lehet öltözni, lehet mókázni és annyi pogácsa lesz meg süti, mint a huzat és lesz szuperjó tombola, amin lehet levélpapírokat nyerni meg színesceruzát… három éves kis agyam alig bírta feldolgozni a sok rám váró csodát, szóval már hetekkel előtte be voltam sózva. Lelkesen mázoltam össze papírfecniket, amik csipás kis szemeimben pillangószárnyak voltak… szétvagdostam anyám legjobb terítőjét, mert a rongybaba, mint olyan is megragadt képzeletemben. És volt, hogy csipesszel a pólómon rohangáltam a konyhában, mert én voltam a sündisznó…
Aztán farsang előtt két héttel azonban kiderült, hogy már eldöntötték az óvónénik, hogy én leszek Kuka, a Hófehérkéből. Anyukámnak onnantól kezdve újra és újra, minden este a nyamvadt Hófehérkét kellett felolvasnia és én mindig arra panaszkodtam, hogy Kuka, mint olyan tisztára dinka (bár akkor csak azt hajtogattam, hogy buta), teljesen jelentéktelen és nincs egy mondata sem. És ebből logikusan következik, hogy majd rólam is azt hiszik, hogy nincs ki minden kerekem. Dacoltam. Nagyon.
Eljött a farsang. Néztem a színpad mögött a királylányokat, a doktornéniket, a tündéreket és finnyásan húzgáltam magamon a zöld kis kötényt. Mikor a fejemre akarták húzni a piros manósapkát, szabályosan verni kezdtem a fenekem a földhöz. Nem akartam Kuka lenni egyáltalán.
Aztán kitessékeltek nagy nehezen a színpadra a többi törpe mellé. Hófehérke elmondta a monológját, meghajolt, én pedig kihúztam magam és kikiabáltam a tömegbe: „Nagyika! Ej ne hidd, hod töjpe jadok! Én jadok a jiziági! Tugyod!” A hatás nem maradt el. De aznap többet nem engedtek ki a színpadra és a következő évben önként lehettem Szandi…