Percek óta szemeztem vele. Az óvodás bohóccal. Mosolyogva nézett rám egy fényképről. Szemében végtelen jókedv csillogott, arcán hatalmas pöttyök piroslottak, világos barna haja két kis copfban lógott, feje búbján pedig egy tarka-barka csákó díszelgett. Szégyenlősen pózolt előttem színes kezeslábasában.
Ismertem ezt a lánykát, a huncut mosolyt a szemeiben. De ez nem volt elég. Nemcsak látni szerettem volna, emlékezni is akartam rá.
És ekkor hirtelen visongást hallottam. Egy csapat kisgyerek önfeledt hancúrozását. Meglepetten néztem szét, de egyedül voltam a szobában. A gyerekek pedig csak nevetgéltek. Mintha tíz-tizenöt óvodás hahotázott és sikítozott volna a fejemben, mégis olyan távolinak tűnt vidámságuk. Mintha évek választottak volna el ezektől a hangoktól.
– Gyertek gyerekek, mutassuk meg, mit tanultunk! – hallottam meg az óvónő hangját.
Mire a képre néztem, életre kelt a kis bohóc. Szemében huncut fény villant, majd a katicával, a katonával, a pisze orrú kisfiúval, a hórihorgas boszorkánnyal, Piroskával és még sok mesebeli figurával a terem közepére rohant. Az izgága apróságok egy nagy körbe álltak, megfogták egymás kezét, és elcsendesedtek. Már csak a szülők duruzsolását lehetett hallani. Éreztem az izgatottságot. Mintha én is köztük lettem volna.
– Egy, kettő, három – számolt az óvónő, mire megmozdult a nagy kör. Egyszerre lépdeltek a kis mesehősök, és egy mondókába kezdtek. Sajnos nem értettem. A szavakat elnyelte a múlt.
És ahogy a mondókát, úgy az azután felharsanó zenét se hallottam tisztán. Csak a bődületes ricsajt. A pöttöm emberkék a zene hallatán őrült táncba kezdtek. A kis bohóc is. Vidáman táncikált a pisze orrú kisfiúval.
– Kicsikém, nézz ide! – hallottam meg anya hangját, de a kis bohóc csak egy pillanatra nézett felém.
Láttam a vaku villanását, s a következő pillanatban kimerevedett a kép. Az óvodás bohóc mozdulatlanul táncolt tovább a kisfiúval, én meg csak mosolyogtam rájuk. Egy régi, vidám, gondtalan emlékre.