Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

   Furcsa dolog a középiskola. Amikor 14-15 évesen odakerül az ember, szinte önkéntelenül is az az érzése támad, hogy máris az évek súlya húzza a vállát. Már a beiratkozásnál szembe tűnik ez a dolog - a falon sorakozó tablókról ránk tekintő arcok hosszú és kemény harcról tanúskodnak, melyet az iskolában küzdöttek meg.
   Nem volt ez máshogy velem sem. Fiatalabban kerültem a Nagyváthy Szakközépiskola falai közé, mint a többiek - csaknem mindenki évvesztes volt az osztályban. Nem volt gond a beilleszkedéssel, hamar megtaláltam a helyemet és engem is hamar megtalált a többi tanuló.
   Egyetlen dolgot nem tudtam megérteni hosszú időn át. Sokszor kerültem abba a helyzetbe, hogy az év végi bukás szakadékától csak egy lépés választott el, s csak kemény munka árán tudtam visszatáncolni a perem széléről. Sokan így vannak ezzel - nem csak a mi iskolánkban. És mégis... Mégis visszajönnek a már érettségzett tanulók, hogy néhány percre újra végigtapossák az iskola folyosóját - miért?
   Rájöttem, hogy miért.
   Csupán néhány hónap választ el a mindent eldöntő érettségi bizonyítvány megszerzésétől... Ilyenkor a tanulás és az erre való készülődés lenne a legfőbb. De én mégsem. Nekem nem ez a legfontosabb. Szinte szorongva állok neki készülni az érettségire, mert tudom: hamarosan mindennek vége lesz. Már nincs sok hátra, és magam mögött hagyom barátaimat, tanáraimat - emlékeimet.
   Én is vissza fogok járni a Nagyváthyba, ahányszor csak időm engedni fogja. És minden egyes alkalommal ejteni fogok egyetlen könnycseppet az iskola padlójára.