Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Úgyis mindenki vidám történeteket fog írni, hát hagy legyen az enyém kicsit szomorú. Gyerekkoromban kétszer neveztem az iskolai jelmezversenyre. Amit most elmesélek az a második és egyben utolsó alkalom. Másodikos voltam, és fantáziadúsan azt találtam ki, hogy huszár leszek. Itt kell megjegyeznem, hogy mi otthon mindig komolyan vettük, hogy csak házi készítésű jelmezben szabad indulni.
Ez a huszár dolog csak elsőre hangzik egyszerűnek, hiszen 1971-ben nem volt túl egyszerű zsinóros mentét, kardot, csákót, csizmát találni a padláson.
Szóval anyám kerített egy papír(!) huszárcsákót meg valami menteszerűséget, a világoskék nadrágomra függönyhúzóból zsinórt varrt, és fogalmam sincs honnan, de szereztünk egy ilyen piros lakkcsizmát. Pont annyira volt hiteles, mint egy operett színházbeli János vitézé... Szóval így, egy klasszikus fakarddal kiegészítve átballagtam a házunkkal szemben lévő iskolába, el-elcsukló hangon elszavaltam az adekvát "Kis katona vagyok én/huszár a nevem/van kis puskám/és hadseregem..." kezdetű versikét, azt hiszem húztam egy tombolajegyet, és izgatottan vártam az eredményhirdetést.
A huszárjelmezem aznp egy második helyezésre volt jó, csak nem az enyém, hanem a Faragóé, akinek a szülei szereztek kölcsönzőből -vagy fogalmam sincs
honnan- egy igazi huszárszerelést. Igazi karddal, igazi csákóval. Épp csak lova nem volt. (Nekem persze volt egy ilyen kis szánalmas falovacskám.) Nem kiáltottam csalást. Csak megbántódtam. Egy életre.