Semmi kétség: Szentes tulajdonképpen hazánk Bermuda-háromszöge. Bár a Kurca folyón még egyetlen hajó sem tűnt el, – már csak azért sem, mert olyan sekély, hogy bármilyen lélekvesztő megfeneklene rajta – mégis kivételes pont az országban. A színházi világ megdöbbentően nagy hányada tartja ugyanis második otthonának, a művészetet kedvelők pedig gyakran feltételes reflexként azonosítják ezt az egyébként szürke várost a Horváth Mihály Gimnáziummal és az ország első irodalmi-drámai tagozatával.

Harmincegy évvel ezelőtt történt, hogy pár újítani akaró pedagógus kísérleti jelleggel tagozattá formálta az addig diákszínpadként funkcionáló csoportot. A kísérlet sikerességét olyan nevek igazolják, mint Szőke András, Badár Sándor, vagy éppen a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, Alföldi Róbert. Igazságtalanság volna persze megfeledkezni a többi osztályról, hiszen a drámai mellett speciális nyelvi, matematika, kémia illetve biológia tagozatok is működnek, amelyek rengeteg, a saját területükön sikeres szakembert termeltek ki. Maga az iskola azonban mégsem csak a szakmai eredményektől olyan nagyszerű, amilyen.

A Horváth Mihály Gimnázium minden szempontból kuriózum, pláne mostanában, amikor már minden címlap öles betűkkel azt hirdeti, hogy aznap hány nebuló ragadott körzőt, hogy szemen szúrjon egy tanárt. Nem gyakran hallani ugyanis olyan középiskoláról, ahol a büfé dolgozói név szerint szólítanak mindenkit, tudják, ki hány cukorral issza a kávét, és ahol a tanárok dallal búcsúztatják a diákokat. Talán nem véletlen, hogy aki idejárt, élete legszebb éveinek aposztrofálja az itt eltöltött időt. Nem nehéz megfogni azt sem, mi az az érték, ami miatt érdemes hosszú órákat buszozni Szentesig az ország másik végéből, vagy akár a határainkon túlról is. Ez az iskola attól az, ami, hogy mind földi halandók vagyunk, csak más-más minőségben; az egyik okít, a másik okul, a harmadik meg csak a fűben üldögél és gitározik. Mindegy, hogy szentesi vagy, bejárós, vagy kollégista, matekos, angolos, bioszos, netán éppen drámais, a lényeg, hogy egy egység vagyunk, összetart minket a HMG, és nem kizárólag fizikai értelemben. Lehetsz bárhol, ballaghattál el innen sok éve, de lényegében a tanulói jogviszonyod nem múlik el azzal, hogy kilépsz a kapun az érettségivel a kezedben.

Szentesi gimnazistának lenni annyit tesz, mint megtanulni őszintén örülni a másik sikerének. Büszkének lenni arra, amit az elődök letettek az asztalra, és kíváncsinak lenni a mindenkori utánpótlás ténykedéseire. Fülig érő mosollyal üdvözölni azt az egykori évfolyamtársat, akivel talán még csak nem is beszéltél a négy év alatt. Nem behasználni portörlőnek az egyenpólót, még akkor sem, ha az már teljesen elrongyolódott. Ráébredni, hogy van igazságtartalma a „tanár is emberből van, még ha nem is mindig látszik” közhelynek. Mellszélességgel kiállni az iskola mellett, ha a pártpolitika megpróbál belerondítani annak zavartalan működésébe. Odanyomni az orrod a koszos ablaküveghez, mikor a távolsági busz elhalad a Szent Imre herceg utcánál, hogy három és fél másodpercig lásd, mi változott a gimnázium környékén, mióta elballagtál. Egy életre megszeretni azt a látszólag barátságtalan betontengert, ami otthont ad az iskolának.

(Elfogult lennék? Lehet, de nem vagyok egyedül ezzel. Épp ezért teljesen lényegtelen, hogy mi az én nevem, vagy hogy mikor és melyik tagozaton végeztem, mert egészen biztos vagyok abban, hogy bárki, aki ma már csak a tablóról vigyorog irigykedve az iskola jelenlegi diákjaira, ugyanígy nyilatkozna, mint ahogy most én tettem.)