A gimnáziumi évek... a középiskolás hétköznapok, amik annyira keservesen lassan teltek akkor és ott, de most mit nem adnék, ha csak egy kicsit megint gimis lehetnék. Sajnos mindenki az érettségi után jön rá, hogy mennyire klassz is volt együtt.

„A Xantusba” jártam öt évig, most visszatekintve öt eszméletlen jó évig, amiben volt minden: vidámság, puskázás, pletykálás, természetesen borzalmasan nehéz napok, amikor 2 (!!!) témazárót is írattak velünk azok a kegyetlen tanárok és minden, ami egy gimiben kell.
Ebben az iskolában olyan közösség alakult ki, ami összetartó volt, szerettük egymást, és végeredményben az iskolát is, mert ott találkoztunk minden nap, együtt éltük meg a nehézségeket és a felnövés változásait (beleértve a rémes divathullámokat és az éppen aktuális suli-szlenget is).
A fent említetteknél volt egy sokkal jobb az iskolában: a tanári kar. Nem is tudom hol kezdjem a bemutatását. Talán a fizika tanárnál, az én kedvenc fizika tanáromnál, aki miatt szívesen lettem volna csillagász, aki mindent, de mindent megtett, hogy megértsük az anyagot, aki az asztaról urgált, ha a gravitáció volt a téma, aki a pillepalackkal mindent demonstrálni tudott, és aki imádta a túrós csokiszeletet. (akár egy egész héttel eltolta a témazárót, amikor sütöttünk neki egy tepsi sütit). Drága fizika tanárunk mellett ott volt a biosz tanárnő, aki olyan lazasággal, olyan hozzáértéssel bánt velünk, hogy mindenkit megfogott a magyarázatával; bár nem volt már húsz éves, de teljesen naprakész volt az élet minden területén, ezért ha kellett, rock dalszöveget is idézett. Jajj, és a töri tanárnő. A kegyetlen szigorral indító, keménykezű szigorú tanár. Róla is kiderült érettségi előtt a fakultációkon, hogy nem csak jó fej, de egyenesen vicces, szeretett, pedig megesküdtem volna, hogy engem pécézett ki magának, de elmesélte nekünk, hogy ez a bevett szokása, hogy megtartsa a fegyelmet és a respektjét. A sok kiváló tanár között kell hogy említsem a nemrégiben elhunyt igazgató urat is, aki olyan lehengerlő művészettörténet vagy történelem órákat tartott, hogy nem csak az osztály tagjai ültek be rá, hanem más diákok is. Minden egyes évnyitókor illetve évzárókor végtelennek tűnő beszédet mondott, ami szintén csak visszaemlékezve nyerte el igazi jelentését, és csak most értem meg, miről is beszélt akkor. A tanári kar mellett ide kell sorolnom a büfét is, ami a pletyka tárháza volt, ahol mindenki értesült mindenről és ahol a suli legjobb életképei és egyéniségei lógtak a falon. (igen, én is ott vagyok mint büszke tizedikes az utolsó óra után a nyári szünet előtt). Csak úgy emlegettük: jössz szünetben Petihez? Petinél minden volt, a legfinomabb körözöttes, melegszendvics, ultraegészséges italok és gyümölcsök, de a legjobb, hogy ott volt Peti, aki mindenkivel beszélt pár mondatot és mindenkit ismert név szerint.
Az iskolánk az utóbbi években hatalmas változásokon esett át: felújítások, modern számítógépek, csodás könyvtár, de így is megmaradt az a pár osztályterem, ahol a régi padokat hagyták bent a régi székekkel. Ezeken a padokon sokéves „szerelmi” történetek, tanár- és órakritikák és régi dalszövegek vannak, amik akkor a legújabbak voltak. Bár nem támogatom a berendezés rongálását, bevallom, minden órán olvasgattam ezeket az emlékeket, és elképzeltem, nekik is milyen unalmas lehetett akkor az az óra – most ezek a diákok állnak velem az iskola büféjében és nosztalgiázunk a régi emlékekről, tegezzük a fizika tanárt (többek között) és vágyakozón nézünk a diákok után, akik becsöngetéskor a végtelennek tűnő 45 perces órákra rohannak.