Egy maszatos kéz kocogtat a vállamon. Azonnal megfordulok. -Tetszik kérni? -csak ennyi a kérdés, és  mit mondhatna az ember erre mást, mint igent.  Bár csoki területén nem vagyok kísérletező típus, a kedves gyerekszempár unszolására török belőle. -Kicsit csíp-mentegetőzik jó előre. Az íz nyers és vad, amilyen a kínáló is, minden makacsságával, tehetségével és meglepetést okozni képes voltával. A csengő "elpárologtatja" a gyereksereget. Állok az udvaron, és határozott "deja vu" érzés kerít hatalmába. Az íz felidéz valamit...Mert nem ilyenek maguk a hétköznapok is? Néha feledhetetlenül édesek, néha keserűek és reményt oltóak, néha pedig kicsit csípnek... Messze, és mégis közel érzi az ember magához a gyereket, aki vár és ad, néha komisz, de legtöbbször csak önmaga, akihez kulcs kell. Néha digitális kulcs, még itt, falun is. Más ez, mint amikor mi koptattuk az udvar betonját, a mi gyerekzsongásunktól volt  hangos az udvar, és teremről teremre vándoroltunk minden órán, keresve ampermérőt és könyvtárat,  zongorás termet, matek előadót, a térképekkel dekorált földrajztermet, a kémia szertárat. Itt élünk Kocséron, Pest megye déli szegletében, és büszkén valljuk, hogy nálunk "keverékebb" jász falu  nincs is...Az öntudat fénye nemigen kopik, de az iskolánkban már egyre kevesebb a jász utódok gyermeke, az azonosíthatóan alapító nevű család tagja. Az anyagiak nehézségeit törődéssel és szeretettel, családias hangulattal pótoljuk.  A rengeteg beszélgetés, segítő szó nálunk nem hagyja elveszni a gyerekeket. Szem előtt vannak, figyelünk rájuk.  Ez a generáció már más, tudom, már említettem. Könnyebben beszélnek, hamarabb megnyílnak, mint annak idején mi. Eszünkbe se jutott volna gondjainkat megosztani akkori tanárainkkal, talán jobban tartottunk tőlük. Csokit pláne nem adtam egy tanáromnak sem itt töltött "gáboráronos"nyolc évem alatt.. De itt adtunk elő mindenféle jópofa színdarabot régi osztálybulikon, itt füstöltük el a fizikaterem mérőműszereit, itt néztük az iskolatévét-Öveges professzort-, itt fejtettem meg egy feledhetetlen irodalomórán Csokonai egyik versét, megírtam rengeteg fogalmazást, indultam  magyarversenyen Csillebércen. A Toldi farkaskalandjának elolvasása után barangoltuk be barátnőmmel a falu határát, ami akkor még- ma el se hiszik a gyerekek- mocsaras rész volt. Aztán együtt mentünk ki csapatostul és játszottuk el az egész epizódot. Élmények, melyek feltöltenek, ide kötnek, láthatatlan zsinórokkal. Iskolamozi alatt beledumáltunk a filmbe, és persze mi is sapkát adtunk az azóta már kiselejtezett Samura, a csontvázra. Pechemre az én sapkám volt, bár a fejdíszt nem én helyeztem el.Sok mindennek nyoma veszett. Nem sajnálom, nem tárgyakat, szeretetteljes emlékeket hordozok magamban. A mai életünk itt modernebb és közvetlenebb, nincs már diavetítő, projektor fénye ad segítséget, tele a régi terem számítógépekkel, a srácok sem találják a régi mocsarat, mert helyette házak állnak. A mi sulink  biztos koordinátapont sok gyereknek, törődés,szeretet,szakkörökkel,kézműveskedéssel,színjátszással és sporttal,klubdélutánokkal, Mikulás és anyák napi ünnepségekkel. A csoki íze elolvadt, elmúlt a pillanat." Az élet nem iskola" -olvastam egykor Szabó Magdától. Az iskola néha azonban maga az élet, főleg egy faluban, annak leképzett kicsi mása.Néha kicsit  "csíp" ez az életforma, néha édes...Pont olyan, mint a kis barátom sztaniolos ajándéka.