Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki elhatározta, megpakolja batyuját, otthagyja szülei biztonságot nyújtó kastélyát, és világot lát. El is jutott szülővárosától 145 kilométer távolságra. Ez a csodálatos új hely, ahol letelepedett Pécs. Azért döntött ez mellett a város mellett, mert itt találta meg azt a szakot, amit el szeretett volna végezni.
Egy nagyon kedves barátnőjével (hű követőjével) aztán lakást kerestek. Először egy gonosz öreg boszorkányhoz kerültek, de két hét alatt megszervezték szökésüket, és egy kacsalábon forgó palotában találták meg otthonukat. Itt csatlakozott hozzájuk még egy hercegnő, aki már nem az iskolapadot koptatta. Főhősünk -akit egyébként Jázminnak hívnak-, elindult hát első napján az iskola nagy és félelmetes kapuja felé, majd mikor belépett teljesen elámult a látottaktól. Azt a megszámlálhatatlan alattvalót, aki izgatottan sürgött-forgott soha nem fogja elfelejteni. Hosszú folyosók, felfedezni váró újdonságok fogadták Jázmint. Mély levegőt véve elindult, hogy megkeresse a termet, amiben oktatása kezdetét veszi. Végig a folyosón, el a királyi színház ajtaja, és a tanítómesterek szobái mellett, le a csigalépcsőn, melyen csak a fáklyák világították meg a hercegnő lépteit. Az alagsorba érve huszonegynéhány bajtársát megpillantva elmormolt egy gyors fohászt, majd letelepedett egy székbe. Mindenki megszeppenve üldögélt, és csak pislogott a nagyvilágra, no meg persze egymásra. Mikor aztán megjelent a tanítómester, szépen felsorakoztak, kinyílt az ajtó, és elfoglalták helyüket az íróasztalok valamelyike mögött. A hét első napján egy kobold tartotta nekik az órát. A mesékben mindig úgy írják le őket, mint apró teremtményeket, pedig ez korántsem igaz. Magas termetű, szikár lény állt a katedrán hegyes fülekkel, mosolygós arccal. Először bemutatkozott, és megkérte őket is, hogy mondjanak pár szót magukról.
Három hónap elteltével a legtöbben már úgy érezték, új családra leltek az iskola falain belül. Új barátok, új szerelmek szövődtek, az akadályokat pedig hősiesen leküzdötték. Ám még hátra volt a java: az első sárkány legyőzése. A vizsgáktól minden alattvaló rettegett. Nem is csoda; ki szeretne egy tüzet okádó, pikkelyes mesebeli lénnyel hadakozni? Hát én biztos nem… Piros színe és az orrából gomolygó szürke füst még félelmetesebbé tette alakját, és ahogy egyre közeledett a szorgalmi időszak vége, már senki nem menekülhetett.
Tegyük most félre kicsit aggodalmainkat, és nézzük meg, mi mindennel lehet még az intézményen belül elütni az időt. Van itt egy színház, melyre – ha figyelmesen olvastál – már főhősünk is felfigyelt első nap, és van sok szervezet is, melyhez csatlakozni lehet. Ilyen például a királyi udvar mulatságaira felkészítő táncdélután, vagy az udvartartás híreit közlő hetilap. (A főharsonást sajnos le kellett cserélni papír alapú hírközlőre, hiszen hogy is nézne ki, ha a könyvtáros szakot is magába foglaló intézmény nem papírra vetett információkat közölne). Továbbá hatalmas könyvtár is rendelkezésre áll minden épületben, hogy a tanulók kielégíthessék folyton szomjas tudásvágyukat, vagy csak egy kis kultúrát vehessenek magukhoz. Ide Jázmin sokat látogat két okból kifolyólag. Az első, hogy a mesterek megkívánják tőlük a kötelező irodalmak ismeretét, más részről hercegnőnk mit sem szeret jobban, mint olvasni. 
A megmérettetés előtt bálra volt hivatalos az összes hősünk. Gyönyörű ruhák, terülj-terülj asztalka ínycsiklandozó finomságokkal, és a királyi zenekar húzta a talp alá valót. Egy estére elfeledhették, milyen megpróbáltatások várnak rájuk, élvezték a bor mámorát, valamint a sült csirke omlós ízét szájukban.
Elérkeztünk hát a megpróbáltatások színterére, az arénába, ahol a tömeg egyöntetűen felmorajlik, mikor meglátják a sárkányt teljes valójában. Ki-ki a saját belátása szerint készült a harcra: elbúcsúzott szeretteitől, vagy épp magabiztosan nézett szembe az elkövetkezendő pillanatokkal. Ugye ti is szurkoltok, hogy Jázminnak majd sikerüljön elpusztítani a hatalmas szörnyeteget?