Mikor is kezdődött? 1635. Mégsem. Rázzuk le a port, és lépjük át 1992-be. Nem is. Nekem már ez is múlt. 2008. szeptember 1. Kezdődik az oskola. Anyu nem kísért el – most, hogy huszonegy éves vagyok, talán ez már nem is olyan nagy baj.
Pázmányos vagyok, pépékáés, piliscsabai, vidéki! Felvidéki! Vagy éppen erdélyi, de van, hogy „csak” dunántúli. Na jó, és nagy’ ritkán pesti.
Neptun, órarend: hol lesz az órám? Kíváncsiságból a hallgatólistán is végigfuttatom a szemem: Elisabeth, Samia Ráchel, Aida, Ilma, Vajk, Indrajit, Dáfni. Úgy érzem magam, mintha Bábel tornyának fogolytáborába kerültem volna. Na, de hol ez a sok fura nevű szerzet?!
Óvatosan benézek az ajtón (mekkora kavalkád fog rám várni!), de a káosz elmarad. Csupa testvér, hazámfia, barát, rokon, egy vér fogad. Az ajtót tágra nyitom, és belépek közétek.
Megszólítok valakit. „…Stephaneum… Ambrosianum… Anselmianum…” – szűröm ki az idegen szavakat válaszából. Meg egyéb finom cickányfarok-gyökerek - fonom tovább fejemben a sort, és eszembe jut a gondolat: ezek biztosan kotyvasztanak valamit a pincében, én megmondtam! Majd, mikor meglátják a zavart az arcomon, megnyugtatnak, hogy ezek az épületek nevei, és igen, ott fogom megtalálni a keresett büfét.
Sorra kerülök. „Mitkérsz?” „Hát, ööö…” „Egygombasonkamelegleszmástezenkívül?szóvalegypresszócukorral?háromtíztessékavisszajáró.” Huhh! A harmadik „h” betűnél már a mögöttem álló negyedik rendel. Azt hiszem, kelleni fog még egy kis idő, hogy megszokjam ezt.
Keressünk valami lassabbat! Ta-nul-má-nyi osz-tály. A büféénél is hosszabb sor, akarom mondani tömeg fogad a marhaterelőre hasonlító szűk folyósón. „Ki vár Kissnére?” – ordítja el magát egy leleményes srác. Tizenöt kéz lendül föl – a fiúból pedig egy csalódott nyögés fordul ki. Gondolok egyet, és én is kipróbálom: „Hányan várunk Nagynére?”. Hatásszünet, felvillanó kép: csontvázam porosan hever a folyosó radiátorának támaszkodva; és ekkor lassan kiemelkedik egy, azaz egy kéz a tömegből. Öt perc múlva már a szabad ég alatt vagyok. Enyém a világ, van diákigazolvány-matricám, iskolalátogatásim, most már senki sem állíthat meg… auu! nem kértem azt az izé-kérvényt. Nem érdekel. Nem megyek oda vissza!
Hol is vagyunk? A rizsföldek. Kis, füves teraszok a Campus végtelen zöldjében. Mintha csak Platón Akadémiáján lennénk. „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!”
Tíz perc intenzív semmittevés után a gyomrom úgy dönt, hogy meg kéne ebédelni. Tibi, Tibornya – más, lassacskán a feledésbe merülő nyelven, ezt menzának hívják. Nálunk Tibi. Smooth jazz, napsütéses kilátás, és irigylésre méltóan kedves kiszolgálás. Körülnézek, mások mit esznek. A hatodik „rántott hús sült krumplival” tányér után gyanúsan nézek vissza a táblára, amin van vagy tizenöt fogás. Nem érdekel, én akkor is milánói makarónit fogok enni. Megveszem, leülök, nekilátok. Egy pillanat múlva rájövök, hogy miért is fogom a legközelebb én is „rántott hús sült krumplival” kombinációt kérni.
Ja, a tanárokról meg az órákról még nem is szóltam?! Majd kérd el a jegyzeteim. Szívesen odaadom.