Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Megszorítom a nyakkendőm, majd igazítok egy utolsót a tarisznyámon. Lassan ideje beállni a soromba. Minden egyes mozdulat, mintha már maga az íródó emlékezet lenne, amit az ember igyekszik a lehető legmélyebben elraktározni. Körülöttem virághegyek, ami közül előbukkan az a 2 szem lány, aki képes volt kibírni minket 4 évig. Ha belegondolok, nem is volt annyira rossz dolguk 1100 fiú között, hiszen minden ujjukra jutott egy kérő, még akkor is, ha növesztenek 8 pótkezet. A ballagó sorból picit kilóg Isti… milyen tágra is nyílt a szeme, amikor műhelygyakorlaton elővett a tanár egy 80-as évekbeli ellenállást. Csak annyit tudott kérdezni, hogy: Mi ez, hurkatöltő? Természetesen asztal alá röhögtük magunkat. Megszólalt közben az udvaron a csengő, és már a gaudeamus igiturt is hallani vélem. Elindulunk hát az utolsó kicsöngetésre. Átlépem a termünk küszöbét és eszembe jut, hogy itt nem is olyan régen még Máté volt kicelluxozva az egyik padhoz. Szegény moccanni sem tudott, de akkor úgy éreztük, hogy méltó módon kell megünnepelni április elsejét. Az ünneplés otthol folytatódott a 4 szaktanárival:) (természetesen mindannyian elnézést kértünk tettünkért). Haladunk lefele a lépcsőn, utolsó pillantást intézünk a termek felé… Fizika, kémia, biológia labor, elektro, hardverinfo, gépész termek, szeptembertől új tanulóké lesznek. Kiérünk az épületből, előttünk van az ünneplő közönség. Mielőtt azonban beállnánk a kijelölt helyünkre, teszünk egy tiszteletkört az iskola körül. Gróf Széchenyi István bizonyára büszke lenne, ha látná, milyen monumentális épületkomplexum viseli a nevét. Utunk során előbukkan a focipálya. Eszembe jut, amikor 2 éve Laci átrúgta a labdát egy szomszédos telekre, ami egy tető nélküli romos épületmaradványban landolt. Le volt lakatolva, bizonyára annak állaga miatt. Gyorsan át is szaladt érte, majd nekilátott feszegetni a lakatot. Ő nem látta, hogy közeledik szigorú tekintettel az igazgató, ezért mi riadtan szólítgattuk, hogy jöjjön vissza. Késő volt.. ő háttal nekünk továbbra is ügyeskedett, majd a ”mit csinálsz fiam?”- kérdésre, lassan felénk fordulván válaszolt: ”fogjátok be a po…Jó napot igazgató úr!”. Természetesen ezután megvolt a téma egy hétig. Mennyi csíny, és mégis minden ilyen után, mintha egyre erősebb lett volna a közösség. Haladva tovább, elmegyünk a műhelyépület mellett. Itt döbbentünk rá, hogy mire is jó az a rengeteg számítás, amikkel mi 4 évig zsonglőrködtünk. Onnantól kezdve, hogy meg tudtunk mozgatni egy élettelen tárgyat (robot), pusztán egy program segítségével, nem volt többé kérdés, hogy minek nekünk algoritmusokat írni, nem beszélve róla, hogy ez a tudás mennyire értékes a munkaerőpiacon. Hirtelen elgondolkodok rajta, hogy mennyire gyorsan elszállt az a 4 év, amit mi megbokrosodott reáltárgyak megszelídítésével töltöttünk.
Utolsó, célegyenes előtti kanyarnál vagyunk, mindenki fáradtan teszi meg a lépéseket. Fáradtan, mert a tegnapi szerenád eseménydús volt. Csak, hogy egy dolgot említsek, félúton Magyaralmás felé megtudtuk egy utastól, hogy a tanár úr már rég elköltözött. Így leszálltunk a semmi közepén, és vártunk 2 órát a buszra, megfelelő mennyiségű komlólé elfogyasztása mellett. Rengeteg pici történet, ami mind kiszínezi valamelyest a műszaki képzést. Megszeppent kölyöktömegként kerültünk ide, és a végére színes élményekkel gazdagodott, kiegyenesedett informatikusok lettünk. Sok éve már, hogy ezek megtörténtek. A tarisznya azóta megpihent a szekrényemben, benne az 1 Ft költőpénz és a maréknyi föld, hogy tudjuk honnan jöttünk. És mi tudjuk…Gróf Széchenyi István Műszaki Szakközépiskola