Sétálok a folyosón, most éppen nem sietek. Ráérősen bámészkodom, és gondolkodom. A hatalmas üvegablakokon a radiátorok melegétől hintázó üvegfestéses képek, a srácok készítették még a nyáron. Kint  sokan fociznak, innen is látom, mennyire örülnek ennek a csepp kis őszi, tél eleji "tavasznak".Megszokhatatlanul jó átélni.Olyan, mintha az embernek a családi fészke mellett még lenne egy biztonságot adó zuga. Zajos zug, annyi szentigaz, de az enyém, a miénk, a gyerekeké is.Rengetegszer baktattam végig az utcánkon a suli felé. Azonnal szembetűnt sárgás, régi falaival, kopottas külsejével, és emlékszem, sohasem irigyeltük a szomszéd városi pöpec, új sulit. Talán mert - persze ezt akkor nem tudtuk szavakba önteni, csak annyit mondtunk, nekünk itt jó- a helynek szelleme is van, lelke is, nemcsak fala és téglája és cserepes teteje. Falusi iskola. Sztereotípia, unalmas és közhelyes, hogy ez nem olyan jó, nem annyira színvonalas, mint egy városi intézmény.Cáfolni tudom ezt az állítást, és teljes jogon teszem. A gyermekéveket sohasem fújja porrá az élet szele, vagy vihara, ezt szerintem tudjuk. Mindenki emlékszik az első néhány évének nyugodt vagy megrendítő voltára, az első tanítójára, a pocsék reggelekre, egy fülesre, a kettes számrendszerre, a kémiaórai robbantásokra, az első randira a focipályán, egy mosolyra, egy megrendítő percre a ballagáson. Csodálatos évek voltak, pedig az az időszak aztán nem volt mentes közéleti gondoktól. Nem érdekelt ez akkor minket. Együtt voltunk, kereken, mint egy gömb. Nagy haragokkal, kis szerelmekkel, sok élménnyel telten gurultunk évről évre előre, és annyit, de annyit nevettünk...Megtudtuk például fiatal tanárunktól, hogy a jód -azt hiszem, égetése során - hogyan lép reakcióba fehér kabátunkkal, hogyan lesz pici idő múltán minden szép sárga...Akkora balhé kevésszer volt, amikor hazaállítottunk sárga szerelésekben. Aztán a boldog testnevelésórák! Minden hónap végén katonás tanár urunk futni vezényelt bennünket a szokásos havi felmérésre. Igen ám, de rafinált osztálytársainknak futás közben útba esett a presszó- mekkora szó volt bemenni!- és ledobtak egy kólát. Tanár úr gyanakodva figyelte a kissé porfelhőbe burkolózó kocséri műutat, ahonnan jövetelünket várta. Nem jöttek a fiúk, ezért aztán egy ikonikus "kemping" kerékpár nyergébe pattant, és félkézzel integetve fenyegette a műintézményből éppen kisétáló fiatalembereket. Számomra mindig megmarad, ahogy ott állt és kiabált, jogosan, feledhetetlenül. Ma már csak a tablókról néznek rám, figyelnek kérlelhetetlenül szigorú szemmel. Sohase lejjebb adni, mindig odafigyelni, csak úgy, mint régen.Egy kedves tanárnőm adott tanácsot, hogy mit olvassak a könyvtár soha ki nem fogyó kincsestárából. Kezembe adta a művészettörténeti könyveket, regényeket, formálta ízlésemet. Emlékszem, milyen eleganciával magyarázta egy másik tanárnőm a reneszánsz kor szépségeit, Firenze kincseit, szobrait, múltba vesző alakjait. Sohase becsülje le senki a falusi iskolát! Innen is eljutottam, ahová akartam, és eljutottak még sokan. El is fognak jutni. Minden csak akarat kérdése, no és persze azé a soha elnem feledhető tényé, hogy ehhez támogatás is kell. Szeretetteljes támogatás.És mi van manapság?? Ha az iskolások előadnak valamit, van nemzeti ünnepi műsor, ha kivonul szüretkor a kocséri gyerekcsapat, jókedv önti el az arcokat. Csattant itt már tüzérek ágyúszava, volt honfoglalási bemutató, mindenféle remek programnap. Játszottunk Harry Pottert, csendült fel régizene együttes Balassit idéző éneke, és sokszor álltunk meghatottan karácsony előestéjén a Művelődési Ház színpadán, egymás kezét fogva.Eközben természetesen tanítunk, alakítgatunk, jellemet, gyermeket és magunkat. Segítünk és beszélgetünk, félresöpörve betegséget, fáradtságot. Próbálunk pótolni valamit, ami nem pótolható általunk, de mégis nekünk kell.A folyosó végén koppan a léptem. A kilincsre teszem a kezem.Most én megyek be, engem várnak. Nem, ez nem osztálytalálkozó lesz...Dolgozni jöttem, a katedra túloldalára.