Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

A kis tündér

Ismét eljött a farsang, és ismét kivirult az iskola tornaterme. Eltűntek a röplabdák, a raktárba vonultak a matracok, még a szekrényugráshoz használt szer is a sarokba került. Ha lehetett volna, talán még a bordásfalat is leszerelték volna a helyéről. De mivel nem tették, én felültem a tetejére, és onnan néztem a farsangi mulatságot.
Megtehettem, hisz én nem öltöztem be. Akik viszont igen, azok egyesével, halk zenére vonultak be a színpadnak nevezett üres térre. Még számuk is volt, amit lelkesen mutogattak a háromtagú zsűrinek. Sőt, még egy fénycsóva is követte őket, hisz az egész terem sötétségbe borult, hogy a nézőtérről mindenki a jelmezekre figyelhessen.
De én nemcsak őket figyeltem. Mindenkit. A fellépésre váró beöltözött iskolásokat, és a kíváncsi nézőket. De azokat is láttam, akik a tombolára készültek – lázasan rendezgették az ajándékokat –, és akik az asztaloknál pótolták az elfogyasztott sütiket.
Mindenki arcán ugyanazt láttam. Az izgatottságot, a jókedvet, az önfeledt boldogságot. Mintha a mindennapi gondok megszűntek volna létezni. Kicsik és nagyok együtt nevetgéltek, a szomorúságnak jele se volt. Én pedig rácsodálkoztam: Az emberek bizony még tudnak mosolyogni.
A fellépésre várakozó kisiskolások között megpillantottam egy kis tündért is, varázspálcával a kezében. Bárcsak valóságos lett volna. Azt kívántam volna tőle, hogy az emberek ne csak akkor érezzék jól magukat, és ne csak akkor nevessenek és mosolyogjanak, ha ilyen alkalom van rá. Hogy ne csak karácsonykor szeressék egymást olyan intenzíven, hanem az év összes napjában. Hogy ismerjék fel: az élet egy felfoghatatlan ajándék, melyet egy napon mindenki elveszít. Hogy értékeljenek minden egyes napot. Hogy legalább a szeretteik hibáját nézzék el, hisz lesz idő, amikor bármit megadnának azért, hogy ismét összekapjanak.
S mintha mindenki ezeket a kívánságokat látta volna abban az aranyos kislányban, a közönségtől ő kapta a legnagyobb tapsot. Övé lett a közönség díj. Az igazi elismerés.