Amint olvasgatom e pályázati felhívást, jókat derülök magamban. Magamon. Magunk közt szólva egész középiskolai pályafutásomon – ugyanis elsőként „Ő” jutott eszembe, mint az „Én iskolám”.
Merthogy itt már többé-kevésbé kiforr a diákember jelleme: nem olyan képlékeny, s talán már nem rezzen össze, ont magából sűrű füst-rengeteget ahogy megtapasztalja az újat; miként valamiféle misztikus és számomra már – még – mindig érthetetlen kémiai reakció.
De még nem is olyan oldott közösségbe cseppen bele az élet pipettájának végéről, mint az egyetemen, főiskolán, hanem éppenséggel a legmeghatározóbb élményekkel vértezi föl magát – első nagy szerelmek, azoknak csalódásai, sport, buli, az olykor-olykor kemény munka kárhozata – s jó esetben az elvégzése utáni édes szájíz.
Jóízűen elmerengek, s szemezgetek az emlékek forgatagából. Hatosztályos gimnazistaként nem szűkölködöm bennük, az élet egész palettájáról válogatva: van itt keserédes, könnyekre fakasztó – vidám és szomorú egyaránt, mindemellett unalmas, félálombeli, fárasztó, olyan, mely meglepetésekkel spékelve, s jó adag barátságban főzve, tetejére pedig silány érdemjegyet biggyesztve tálalandó. De legfőképpen egy emlékkép ostromolja agytekervényeimet. Illetve, annak a hiánya.
Mert nem ismertem itt a magányt.
Talán a legmasszívabb barátságok kötődnek meg itt; az iskolapadban, vagy ahogyan a Györgyi néni büféje előtti, sornak csak igen nagy jó indulattal titulálható, mozgó, kavargó, forgatagot gyarapítjuk, mert igen, ismerkedünk; ha mással nem, egy könyékkel.
Vagy a Pinceklubban tartott egy koncerten, melyet a diákzenekarok valamelyike ad vidáman, önfeledten. Diáktársainak. Vagy a felvételizőknek ugyanitt rendezett Teaház keretében, hol igazi E5vös diákokkal beszélgetve nyerhetnek bepillantást Jóöreg, Patinás, Bizalomgerjesztő Sulink mindezen jelzők mögött megbúvó igazi életébe – abba, ahogyan megéli azt a diák maga. Szívmelengető kezdeményezés – elvégre, még mindig a tanuló a leginkább illetékes, ha a tulajdon iskolája fölött szükségeltetik ítéletet hirdetni. Még ha az ötlet maga tanári fejből pattant is ki, a kedv és a jelentkezők tömkelege, akik szívesen töltötték el itt szabad délutánjukat (talán még a tanulás édes óráit is feláldozván) azért, hogy propagálják sulijukat, törődjenek kicsit a leendő gólyákkal – az a diákság sajátja. Itt is ismerkedünk – közösséget építünk - szó szerint.

S most csak egy igazán aprócska szeletet emeltem ki az ismerkedési, ökörködési alternatívák közül. Melyek fontosak; mert lehet, hogy X vagy Y nem tanít olyan jól; lehet hogy máshol is ugyanezt tanítják, talán még jobban is, már ha hiszünk a felmérések, a versenyek rideg, minden életszerűséget és lelket nélkülöző eredményeinek, melyek alapján talán van jobb suli; lehet hogy van ezer; de hogy ilyen jó hangulatú kevés, arra garancia van.
Mégpedig a kulturált, megértő, toleráns, jófej, és még sorolhatnám a jelzőket milyen közösség az; és nem is főként a tanárokra gondolok ekkor – ők csupán a feltételeit teremtik meg mindennek; teret engednek a diáknak hogy igazán diák lehessen; mert mi a diák még ekkor? Azért mégiscsak gyerek – emberkezdemény. S mikor törődik valamivel igazán?
Ha az az övé.
Márpedig ez a Mi iskolánk.
Színielőadások a Díszteremben, Eötvös-napok (ennek keretében reggeli kakaó és kifliosztás, ami szerény véleményem szerint az évszázad találmánya) Sport-nap, AVE-napok, Múzeumi-napok... Mind-mind egyfelől buli, másfelől tanulás, harmadrészről pedig azt az igazi, élő közösségbe való tartozás érzetét erősíti, mely a legbiztosabb hátteret adja a kamasznak, a felcseperedő diákembernek. Hátteret a tanuláshoz. Mégpedig oroszlánrészben diákok szervezésében.
S ilyenformán valami fantasztikusat teremt az Eötvös. Persze, van itt is versengés, egymást mindig csak a másik háta közepére kívánó diákok, tanárok, talán nem is kevés; de ott a közösség is, mely sosem vet ki. Mely törődik az őt körülvevő, talán csak pár emeletnyi mikrokozmoszával.
Mert ez a Mi iskolánk.