Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Itt ülök szobámban, egy pohár jeges kanadai whisky mellet és gondolkodom. Sajnálom magam, most jöttem haza iskolámból, az év eddigi legjelentősebb eseményéről, a Művészeti estről. Sajnálom magam, mert három órán át nézhettem iskolám feltörekvő tehetségeit, ahogy szerepelnek, énekelnek, táncolnak, jól érzik magukat és élvezik amit csinálnak. Sajnálom magam, mert tudom hogy már nem szerepelhetek köztük. Végzős diák vagyok a szigetszentmiklósi Batthyány Kázmér Gimnáziumba, ahol mindig van egy esemény, amely feldobja a közösséget, összehozza a diákokat, tanárokat és szülőket.
A második korty ital után rájövök, nincs miért sajnálnom magam. Hiszen a mostani műsor is jó volt, csakúgy mint az előzőek. Nem régi hagyomány, de annál jelentősebb és közkedveltebb. Bár régen még más szokásaink voltak. Amikor megérkeztem ide még diáknapokon a tanulók táncokkal szórakoztatták egymást, a kicsik , azaz mi, rettegtek a nagyoktól és az iskolának volt kollégiuma amelyben a rajzórákat tartottuk. A tanár úr vezetett át a homokszín főépületből az ugyanolyan színű diáklakhelyre. Átmentünk az udvaron, ahol hűvös téli délelőttökön a szél port vagy havat fújt felénk. Mára ez persze megváltozott. A homokos udvaron szépen gondozott zöld pázsit nő, a kollégium alsós kisiskolásoké lett, a kicsik pedig néha már beszélnek is velünk, nagyokkal. De hagyományok is változtak: jóról-jóra. A régi dolgoknak is megvolt a maguk varázsa, és az új események is érdekes színt visznek az iskola életébe.
Új dolgok? Hisz magunk is újak vagyunk. Idén húsz éves az iskola. Mi ez más iskolák, egyetemek száz meg száz éveihez képest? Nekik semmi. Nekünk minden. 20 év alatt mi több testvériskolát is szereztünk, több száz kisgyerekből formáltunk felnőttet, több tucat csodás megemlékezést és ünnepélyt tartottunk. Mert lehet akár milyen magas tanulmányi átlagunk, képezhetünk akármennyi tudóst és professzort, attól még nem vagyunk különlegesek, csak jók. De mi különlegesek vagyunk.
Nálunk a diákok ismerik egymást, együtt örülnek ha valaki versenyt nyer, együtt bosszankodnak ha valamely rosszindulatú kicsapongó egyén az iskola rossz hírét kelti, és együtt nevetnek, ha az igazgató úr belezavarodik a beszédébe vagy ha a technika ördöge tréfát űz egy nevesebb eseményből.
Szerencsére a mai estén ilyesmi nem történt. A profi amatőrökből álló technikai brigádunk a helyzet magaslatán volt, minden jól hangzott, minden rendben ment. Volt megindító próza, mondtak verset kicsik-nagyok. Több osztály is énekelt , de még annál is több szóló vagy kis csoportos énekesünk gyönyörködtette a közönséget jó zenével, szép hangokkal vagy egyszerűen jó csapat munkával. De a legjobb a szünet, melyben régi ismerősökkel, volt diákokkal találkozik az ember, akik csak azért jöttek hogy lássák az új generációkat vagy mert egy kicsit beszélgetni akartak régi tanáraikkal, mint megy a soruk és hogy vannak. Ez a fajta kötődés minden műsorral felért.
Még egy hörpintés, és italom eltűnik a múlt szép emlékeivel együtt. 8 év alatt már sokat láttam, és sok műsorban szerepeltem én is. De még nincs vége. Jövő héten szalag avató, amelyen mi leszünk a főszereplők. Sok tánc vár és szenvedés amíg megtanuljuk a koreográfiát. De élvezzük minden pillanatát, mert tudjuk hogy amikor végeztünk büszkék lehetünk magunkra, és hogy mások is büszkék lesznek ránk. Mi is hagyunk valami maradandót az iskolánkban amire emlékezhetünk, és amiért emlékeznek majd ránk. Valamit amiért szívesen vissza járunk majd. Mert vissza fogunk járni.