Éppen arról prédikáltam neki, mennyire idegesít az a rengeteg bohóckodás, amit egy, Tanárnak nevezett állatfaj nap mint nap a képembe öklendezik tanítás gyanánt. Én ezt akkor ráhagytam, mondván rosszul tudja, a memóriám azt sugallja, hogy imádtam az általánost. Persze, aztán pár év múlva, amikor előkerült az ellenőrzőm, vele együtt felszínre törtek a valódi emlékeim. Az a rengeteg kisregény a „figyelmeztető” és „intő” címszó alatt, mindenről, csak az iskola szeretettről nem árulkodott.

 Ablak törés. Beszólás. Galacsin, kréta és egyéb használati tárgyakkal való tanárdobálás… jó hosszú a lista. Szakközépre ugyan megváltoztam, ám sokat nem javultam. Javarészt lógtam és tréfálkoztam. Tény és való, hogy nem voltam mintagyerek, de ez mind amiatt történt, mert az óra nem kötött le. Gondoltam ez majd később megváltozik. Tévedtem.

 Csöbörből vödörbe, ahogyan mondani szokás. Bár az érettségire ugyan rendesen megnevelődtem, egy dologra nem számítottam. A fősulin is olyan oktatókkal találkoztam, akiket legszívesebben ott helyben a falba építettem volna. Tanulni akartam, érdekelt a téma, de képtelen voltan rá. A folyamatos lenézések, kihasználások és megtaposások, teljesen elvették az egésztől a kedvemet. Ki akartam szállni, nem érdekelt mi lesz ezután, a folyamatos csalódások teljesen az őrületbe kergettek. Na itt vett fordulópontot az életem, és így, fél oldal után, végre eljutottunk oda, ahonnan indulnunk kellett volna.

 Az oktatási rendszernek (na meg persze magamnak) egy utolsó esélyt adva, jelentkeztem egy másik iskola, másik szakára. Felvettek. A magatartásom és a szakadatlan sírásom ellenére egészen jó tanulmányi eredményekkel rendelkeztem, így esett, hogy az ELTE-re kerültem. Tudom, most azt gondolod, ha valakinek esélye van rá, hogy Magyarország egyik legjobbnak tartott egyetemére bekerülhessen, akkor miért választja a rosszabbikat? Na látod, ez az, amit én is szeretnék tudni.

 Nem szoktam nyalizni, undorító dolognak tartom és remélem ez sem fog nagyon annak tűnni, de ki kell mondanom, amit érzek. Ami itt velem, pár hónap leforgása alatt történt, az felér egy évtizednyi terápiával. Nem csak, hogy visszatért az életkedvem, de ki merem jelenti, hogy szeretek órára járni! Esküszöm, én még ilyet soha az életben nem tapasztaltam. A tanárok emberszámba vesznek, mindenben segítenek, nincs egy grammnyi felesleg, és ami számomra a legfontosabb: érdekesek. Nincs többé unalmas óra, se naphosszat húzódó horkolás. Ám ez koránt sem minden!

 Ódákat zenghetnék a megannyi sportolási és kulturális lehetőségről, a technikai felszereltségről, vagy akár az eddigi egyetlen (!) hallgatók által üzemeltetett körzeti rádióról, de úgy érzem felesleges. Ezt nektek, személyesen kell átélnetek. 
Amit biztosan mondhatok: Nekem bevállt.