A fenti címmel arra szeretnék utalni, ami az utóbbi időkben mindinkább gyakoribbá vált, ez pedig a "büfé-pult" szak. 
Nem szeretnék lealacsonyítani semmilyen területet, csak szeretnék rávilágítani arra a dologra, hogy sok gimnáziumban, egyetemen tanítanak rengeteg okosságot, amit az iskola elvégeztével lehet rögtönfelejteni, mert a munkahelyen úgysem lesz rá szükség.

Nekünk se sokkal jobb, zenész-növendékeknek, mert még munkahely is alig adódik, kevesebb időnk van, mint a gimnazistáknak, és tényleg nagyon jónak kell lenni ahhoz (vagy még az se elég), hogy tisztességesen meg lehessen élni az egészből. De a legrosszabb, hogy a legtöbb ember nem is gondol arra, hogy pl. egy négyperces produkció mögöt sok-sok , akár száznál is több munkaóra van.

Mégis miért éri meg az egész?

A válasz egyszerű: Itt tényleg élete végéig azt csinálja az ember, amit szeret és amit tanítanak neki, vagy netán magától megtanul. Az önképzés minden területen létezik, de a művészeteknél talán a legfontosabb, hiszen sokkal több időt töltünk egyedül a \"munkaeszközünkkel\" (azaz a hangszerünkkel), mint a tanárral. A jó tanár viszont megtanítja az önképzés fortélyait, hogy hogyan kell gyakorolni, a lámpalázatcsökkenteni fellépéseknél, mert ez egy színpadi szakma. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen két ilyen tanárom is van.

Mire is való az iskola?

Ezen el lehet gondolkodni, de véleményem szerint egy jó iskola felkészít az életre, a mi esetünkben a szereplésre, ezt pedig lehetővé is teszi az intézmény különböző koncertek szervezésével , ahol a diákok megmutathatják saját tudásukat és felkészültségüket a nagyérdeműnek.

Összességében tehát csak ajánlani tudom, mert amennyi nehézséget okoz az egész, legalább annyi örömet lelhetünk minden egyes hangban, amit játszunk, vagy minden egyes elismerő szóban, amit koncert után kap az ember, mert az elismerés fontos, hogy az ember egészséges önbizalma meglegyen egy ilyen nehéz és rögös pályán.

 

Tálas Áron