Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

 80-as évek elején munkába álltam. Elérkezett a farsang, itt az volt a szokás, hogy mi óvónők is jelmezbe fogadjuk a gyermekeket. Előző este eldöntöttem Hófehérke leszek, megjegyzem akkor még gyönyörű fekete vállig érő göndör hajam volt. Anya is segített, varrtuk a ruhát késő esti, de megérte, mert elkészült a csoda az én igazi első óvónős jelmezem. Eljött a reggel, indul a busz féltem nem vár meg. Magamra öltöttem ruháimat, fehér szoknya, meg kabát. Felkaptam biciklimet a buszmegálló előtt már láttam a busz ott áll, fékeztem, de a bicikli fejre állt és becsúszott a busz alá. Én meg repültem egyenesen az kavicsos aszfalt tetejére, csúsztam pár métert arcomról a bőrt levitte, de nem számított csak a buszt elérjem. Ez az út rémálom volt, mindenki bámult ruhám tiszta kosz volt, arcom tele felsértett horzsolással, vérfoltokkal. Jöttek a gyerekek én így álltam, vérző arccal szakadt ruhában, néha egy könnycsepp legördült arcomon, de ezt csak én tudom. Volt itt királykisasszony, katona, hercegnő, csak én nem illetem a sorba, a sebhelyes óvó néni a bedagadt orrával. Megérkezett a főnök Marika néni is nem szólt, csak kérdőn nézet felém, nem szóltam hogyan is magyarázhattam volna ezt meg, így csöndben tovább ált nem kérdezett. És ekkor egy kislány nevére még ma is emlékszem. - Ne sírj óvó néni a tied a legszebb királylány ruha, nem baj, ha koszos, arcod meg véres, a sárkány oka, hisz biztos vele verekedtél. Lenéztem a kisfiúra, aki sárkányjelmezbe bújt bólogatott, és egy könnycsepp a szememből kibujt. Azon a napon már nem érdekelt semmi, jókat játszottunk élveztük a farsangi mulatságot. Azóta is ott dolgozom megálltam a helyem. Sok farsangot megértem, de ilyet többet nem. És fülemben csengenek az a kislány mondata, aki meg vígasztalt, nem felejtem el soha.