Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

– Angyal volt, igazi angyal!
– Fruzsi ne szórakozz velem.
– De apa, mondom…, láttam a szárnyait!
Az ember nem mond nemet az ötéves lányának, amikor a könyörgő hatalmas szemébe néz. Különösen nem egy ilyen napon. Egy gyakorló szülő kétségbeesésével nézem végig a G.I. Joe-któl, Spongya Boboktól és a korosztályunk számára többnyire ismeretlen, de annál színesebb kreatúráktól nyüzsgő iskolafolyosót. Olyan érzésem támad, hogy egy angyal nem illene a képbe, az ötlet túl régi vágású.
– Merre ment?
– Nem ment, repült!
Imádom, hogy ilyen következetes.
– Tényleg, az angyalok repülnek – felelem, de haragvón néz rám, mert ma nem ez az első rosszpontom.
Szokás szerint késében voltam, rohantam, hogy ideérjek, Fruzsit útközben kaptam fel az óvodában. Nem volt időnk megnézni, hogy milyen lovat rajzolt, pedig azt mondta kék.
A cégvezetés szerint kellenek a hirtelen összehívott megbeszélések, mint amilyen mai volt, de valójában csak masszíroztuk a semmit. Az ilyen dolgok miatt látom olyan ritkán a családomat. Pedig nagyon hiányoznak.
– Ott van!
– Hol?
– Ott, hát nem látod?!
Türelmetlen, amilyen ötévesen az ember. Apró, rózsaszín ujjával mutatja az irányt, és közben érezteti velem, hogy mennyire nehéz egy felnőttel. Nem kárhoztatom érte, tényleg nehéz velünk. Valahogy pont mindig a lényeg csúszik ki a kezünkből.
A szememmel követtem az ujját, és meglátom az angyalt. Rögtön tudom, hogy nem lehet földi jelenség. Fényesen derengő aura veszi körül nyúlánk testét, keskeny vállai felett összecsukott szárnyának fehér tollai rebbennek. Siklik a föld felett, ahogy Fruzsi mondta. Az arcán félszeg öröm, mintha sejtené, hogy őt nézik, de még nem meri elhinni.
– Már azt hittem nem jössz!
Anett, a feleségem áll mellettem.
– Értekezlet – felelem a látványtól zsibbadtan.
– Na, milyen? – kérdezte az angyalra villantva a szemét. A pillantásában ott van egy anya minden büszkesége.
– A lányom – dadogom, ahogy az elsőszülöttem néztem.
– Nem is angyal, csak Zsófi!
Fruzsi csalódott, én boldog vagyok.