Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Ha farsang, akkor maskarázás. Ez az én falumban, Szalafőn, régi hagyomány. Főleg gyerekek, de játékos kedvű felnőttek is jelmezbe öltöznek és bejárják az egész települést. Ilyenkor igyekeznek felismerhetetlenek lenni. A gyerekek csak a markukat nyitogatják, amelybe a házaknál aprópénzt adnak. Miután ezt megkapták, anélkül távoznak, hogy felfednék kilétüket.

Középiskolás éveim nagyrészét kollégiumban töltöttem. Elsőéves koromban, amikor eljött húshagyó kedd, ami a maskarázás napja, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy haza kellene mennem, s beöltözve végigjárni a falut. Igen erős késztetést éreztem erre, pedig a "pénzkeresős" maskarázás az általános iskolások kiváltsága volt inkább. Én ehhez már tizennégy évesen sajnos öreg voltam.

Mégis hazamentem. Nagy szerencsémre a szüleim nem voltak otthon. Mivel tudtam, hogy körülbelül mikor érnek haza, saját kulcsommal bementem a házba, gyorsan magamra kaptam szinte minden rongyot, amit otthon találtam, s amik nem lehetnek olyan ismerősek anyunak és apunak, majd elbújtam kint, az udvaron. Nem is olyan sokára a szüleim hazaértek. Én csak erre vártam. Nagy zajjal bedörömböltem az ajtón. Ők behívtak, s lelkesen elkezdték találgatni, hogy vajon ki lehetek.

- Ó, az első maskarázó!- szólt anyu. -Megmondod ki vagy?

Én csak a fejemet rázogattam, s üres markomat mutogattam. Apukám is találgatott.

-Szerintem a Dóri, vagy az Attila! Biztos, hogy a Dóri!

-Ők nem jöttek volna el egyedül. - mondta anyu. - Mondd meg ki vagy!

Fejemet ráztam, markom továbbra is üres volt.

- Várjunk csak!- éreztem, anyu megoldotta az ügyet.- Ez az Anita cipője! Anita, te vagy az?

Ekkor is fejemet kellett volna ráznom, de nem bírtam tovább. Levettem álarcomat, megmutattam, hogy igen, én vagyok az, s mind a hárman nevettünk. Pénzt sem kaptam, de a falut két tízéves fiúval bejártam, s egy kis zsebpénz-kiegészítést azért szereztem. Szörnyű, hogy lebuktam a cipőm miatt, amit már legalább két éve nem hordtam, de meg kell hagyni: jó kis farsang volt.