Abban az évben, mikor nagycsaláddá nőtt családom, épp a farsang idején jártunk. Kis kamasz fiam mellé 3 kislányt „hozott a gólya” akik 4, 7, 9 évesek voltak. Eldöntöttük, hogy mi is szerepelni fogunk egyesületünk farsangján , mivel a lányoknak hasonló élményben még nem volt részük. Az idő már szorított bennünket , ezért valami egyszerű dolognak kellett lennie. Hirtelen kipattant az ötlet. Boszorkák! Igen boszorkák. Fekete szoknyák, sötét felsők és fejkendők kerültek elő nagymama szekrénye mélyéről. S ami még hiányzott az gyorsan összeadták az ismerősök. A seprők sem maradhatnak el. - mondta a férjem . Így hamarosan az erdőn szedegettük a nyélnek való fát. Mindenütt , amerre a szemünk csak ellátott fehér lepel borította a tájat. Itt ott apró lábnyomokra leltünk. Egyszer csak a fiúk kurjantása szelte át az erdő csendjét, ők is kész lettek . Apró gallyakat metszettek egy bokorról , hogy a seprőnk tökéletes legyen. Férjem még nagyszüleitől tanulta, hogy milyen anyagokat kell felhasználni ezekhez a seprűkhöz. Egykettőre meg is kötötte őket. A lányok szemében különös fény csillogott, már nagyon várták hogy mikor fogunk szerepelni. S eljött a fellépés napja. Lázasan készülődtünk. Még álarcunk is lett papírmasséból rút boszorka fejeket varázsolt az arcunk elé kedvenc tanárnénink. Amikor megszólalt a zene. Mi libasorban felbotorkáltunk a színpadra, s önfeledten, botladoztunk, táncoltunk seprűnyéllel a lábunk között hosszú fekete szoknyáinkban és félelmetes banya álarcainkban. A műsor végén öröm volt nézni a családom kipirult arcát, és a közönség tapsát hallani mikor átvehettük a produkcióért járó ajándékcsomagot.