Hófúvás ide, járhatatlan utak oda, idén ellátogattunk Mohácsra, a busójárásra. Szívélyes vendéglátónk meleg köszöntőszavai, s a pálinka, amellyel fogadott, mondhatni perceken belül karneváli hangulatba hozott bennünket, pedig még csak farsang előestje volt. Kezünkben programfüzet, „busójárás vendéglőről vendéglőre”, ereinkben a pálinka melege, mi kellhet még, hogy az ember busólesre induljon? Lestük is őket! „Csak a kolomp után, mindig a kolomp után!” – kiáltottak oda készségesen a járókelők, amint toporogni láttak, s mi hegyeztük is a fülünket, rendületlenül róva az utcákat. A helybeliek cinkos mosolyának, vidám integetésének, gyomrunkban a kíváncsi bizsergésnek, a forralt bor fűszeres illatának, ennek az egész izgatott busóvárásnak volt valami különös varázsa. Végre kolompolás! Rohantunk a hang felé, ahogy mások is, és nemsoká megláttunk egy csapat fehér bundás, fekete maszkos alakot kampós botokkal, ahogy kolompolva, hatalmas kereplőket rázva betérnek valahová. Utánuk! Mint a kíváncsi gyerekek, úgy robbantunk be a borozóba. A busók épp akkor vették le a maszkot, és a hatalmas, fehér bundából nevető arcú fiatalemberek bukkantak elő. A pultnál fröccsel kínálták őket, majd a vendégek asztalaihoz telepedtek. Hozzánk is. Megtudtuk, hogy busónak lenni nagy tisztesség, amely apáról fiúra száll, s ha lett is volna kételyünk, büszkén ragyogó tekintetük azonnal elnyomta volna. Nem maradtak sokáig, indultak tovább, farsangi hangulatot vinni a következő helyre. Felkerültek a maszkok, megszólaltak a kereplők, kolompok, de mielőtt még távoztak, a terem közepén összeölelkezve kólót jártak. Nem akartuk elereszteni a farsangi varázst, egész este jártunk a busók után. Lassanként egy csapat kísérte őket. Közben sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, ropogott a talpunk alatt, ahogy követtük a kolompszót. Fejemre akartam teríteni a sálamat, és ekkor vettem észre, hogy ottfelejthettem valahol. Sebaj! – legyintettünk vidáman - Veszett már több is Mohácsnál!