A bohóc felém közeledett a báli forgatagban. Megállt előttem, a kezét nyújtotta és táncba hívott. Évekkel ezelőtt hallottam egy dallamot, ami most a tánc közben visszhangzott bennem.
Próbáltam mindent elfelejteni, csak a mozgás ritmusát érezni, és egy biztosan vezető kéz biztonságát. Az álarc mögül szelíden nézett rám: tekintete az életem tükrözte. Keveset beszélt, és én is csak ritkán szólaltam meg. A zene hangja, a táncos forgatag ámultaba ejtett, és valamiféle kimondhatatlan hangulat uralkodott bennem. Ezt a bohóc is észrevette, kedvesen megszorította a kezem, és csak ennyit mondott:
–Most már minden rendben van.
Hittem neki. Régóta nem tapasztalt bizalom támadt bennem. Levette az álarcát, és ott állt előttem ő, akit régóta ismertem. Nyugalamat, megértést sugárzott felém. Hálás voltam, és táncoltunk, táncoltunk, táncoltunk...
Hirtelen elsötétült a terem, majd újra fény gyúlt. Az ajtóban ott állt egy lovag minden erénnyel felvértezve: délceg volt, magabiztos, határozott. A bohóc csak állt némán, nézett utánam, mikor elindultam a lovag felé. Ma sem tudom, mi vonzott hozzá. Kötelességtudatból táncolni hívott, kényszeredetten forogtunk körbe-körbe, és egyszerre nehéz lett a lelkem. Hiába volt a lovag udvarias, a gondolatai valahová máshová vitték, a szíve nem volt enyém.
Mikor véget ért a tánc, tekintetemmel a bohócot kerestem, de nem találtam. Elkéstem, mint eddig mindig. Nyomorult érzés volt. Kimentem az ajtón, át a hídon, de nem láttam őt. Leültem egy kőre, sírtam. Úgyis mindegy volt, senki sem hallotta. Sírattam az elveszett lehetőséget, hogy nem vigyáztam egy olyan érzésre, ami végre igaz lehetett volna.
Aztán felnéztem, és ott állt előttem ő, a bohóc. Álarc nélkül, némán, szelíden. Nem szólt, csak a kezét nyújtotta, egy régi dallamot dúdolt, megismételhetetlen dallamot, és csak táncoltunk, táncoltunk, táncoltunk...