Visszaállítom a Wordben a baloldalon húzódó vonalzót magasra, hiszen nem beadandót írok, most kiírom az Életem. Veszek egy mély levegőt, és az, ami hetek óta bennem pörög Én Iskolám címen megosztom veletek. Meg fog-e érteni egy külsős? Nem tudom. Remélem egy picit jobban fogja átérzni, amit több, mint negyven ember nálunk, nap, mint nap.

Heti négyszer napi 130 perc. Oda és vissza. Egy feltehetően keveset érő diplomáért (melyik közgáz diploma ér ma sokat?!), ami nem nyom sokat a latba, ha nincsenek kapcsolataim. Újra ott állok a suli előtt, eláraszt az ismerős érzést, az energiát, de nem ér váratlanul, már átlépve Erzsébet liget a határát érzékeim megbolondulnak, belelkesülök és eldöntöm, ma is megpróbálom megváltani a világot, mert én még hiszek az ilyesmi bohó hétköznapi idealista-romantikus szövegekben. Fiatal vagyok, miért ne tenném?
Az, hogy belépek a suliba, nem jelent megváltást, de aztán rájövök a lényegi részre: ezért jöttem a világra. Hogy ott legyek. Van egy iroda a suliba, ami a miénk. Belépek, és együtt dübörgök a többiekkel. A szíveink ezek a hangok. Fősulin az ember már magányos harcos, de valahol nekünk, diákszerveseknek a meló mellett ott vannak a többiek. 3-400 fős évfolyamok, a személytelenség csúcsa, dacára annak, hogy mikrokörnyezet. Gimi után nevezhetném a csalódások csalódásának ez első külker-pofonokat. Amikor tényleg az Élettel állsz szembe, nem leányregényekkel és romantikus versekkel.
Nemes célok? Sose lehetsz a legjobb, legügyesebb, a morális meggyőződés, etikus verseny sosem győzi le a fogyasztói világ fizetőeszközét; a pénzt. A régiek, akiket követni szeretnél, azoknak nem ugyanaz a probléma, akadálysorozat volt, akik tanácsot adnak, lehet, hogy máshogy gondolkodnak.
De megéri megpróbálni. Egy fecske nyarat. Miért ne most? Hinni valamiben, ami mesébe illő. A Diákszervem nehéz helyzetben van, meg kell menteni. Mert ez az Én Sárga Külker Online Életem. Van egy üzletember, aki el akarja lopni a varázslatot. Volt külkeres. Gyalázat. Elvette az internetes magazinunk szavahihetőségének zálogát. Sokat vett el tőlünk „eszköz oldalon”. Neki teljesen mindegy, hogy egy 20 évesekből álló csapatot lehetetlenít el, vagy egy öregemberekéből állót. Csakhogy minket nem lehet.
Nem tudják, hogy vesztes harcot vívnak. Mert nekünk nem pénzre megy. Ez köt minket össze. Alteros külkerest, spíler külkerest, stréber külkerest, halk külkerest és diszkósat. Nem abból áll az életünk, hogy bemegyünk, lenyomjuk a gyakorlatokat, majd hisztizve, hogy kiutaztunk a világ végére, hazamegyünk barátnőnkhöz/barátunkhoz/munkánkhoz, és 20 év múlva nem tudunk arra válaszolni, miért volt rossz a suli, mit jelentett nekünk a Külker. Én tudom. Az életem. Amiért végsőkig harcolok. Mert mi Összetartozunk.
Ez az ember akkora leckét adott egy maroknyi embernek, munkáról, versenyről, az üzleti szféráról, emberségről, arról hogy soha ne add fel, hogy kénytelen vagyok megköszönni, hálás lenni neki. Hiába sablonok.
Ilyen az élet. Nem csak a Külkeren.