Arcok, helyszínek, mondatok, érzések. Ennyi maradt velem abból, ami valamikor a világ volt… Hatéves koromtól az érettségiig végigkísért a tudat, hogy oda tartozom, s ez a gondolat olyan egyszerű, megkérdőjelezhetetlen és jóleső volt, mint egy bögre meleg tej. Most is ugyanúgy érzem, újra kortyolgatom, ahogy egykori önmagamat kísérem végig felvillanó emlékeimen, átélve a pillanatokat, melyek magukban rejtik a választ: miért volt jó oda tartozni…
Az első hajnali fénysugarak a robogó vonat ablakából, álmos alpesi falucskák a frissfüvű zöld völgyekben, s az Alpok lélegzetelállító, hófödte csúcsai. 13 évesek voltunk, útban Svájc felé. Az ottani Waldorf iskola velünk-korú osztálya, genfi testvérosztályunk hónapokig gyűjtötte a pénzt, hogy meghívjon minket két hétre, hogy bekapcsolódhassunk az életükbe. Cserébe népdalainkat, táncainkat vittük, és közösen készültünk az utolsó nap magyar estjére, ahol megmutattuk az egész iskolának s minden hozzátartozónak, milyen gyönyörűen szól a magyar furulya, és milyen is az üveges tánc…
Jó érzés volt, hogy szerte a világban, mindenhol vannak „testvéreink”, akikkel összeköt az iskola; így töltöttünk közös heteket amerikai, angol, francia, dán Waldorf-osztályokkal, járhattuk végig Velencét, Rómát, Firenzét: mert bárhol is jártunk a világban, kis szigeteinken mindig otthon lehettünk…
Friss lucerna- és szénaillat, szeptemberi napsütés, kukoricaföldek. Kéthetes munka a „világvégi” tangazdaságban, 15-16 évesen. Életem egyik legnagyobb élménye volt… Megtanultuk, milyen reggeltől estig dolgozni, hajnalban tehenet fejni, istállót takarítani, malacnak moslékot vinni, tehéncsordát terelni, birkanyájat őrizni, kukoricát morzsolni, szénaboglyát átforgatni, hogyan kell árva juhocskát anyakecske emlőin szoptatni, mi a szalma, a széna, a siló…
Erdély, koranyári meleg, a Maros sebes sodrású, hűs vizében állva térdig, síkos-lapos kavicsokon. Azt hiszem, a világ legszebb tájain jártunk a két hét alatt… s egyszerre mennyi élmény! Hét napig földet mértünk, teodolitokat cipeltünk a hegy tetejére, este számoltunk, méréseket egyeztettünk és térképet készítettünk; a következő hét napon pedig folkloristákként vegyültünk el a kis faluban, énekeket, hagyományokat, történeteket gyűjtve, és egy-egy családnál segítve a napi munkát. Mennyi szeretetet kaptunk tőlük, s el nem múló értékeket!
Kosztümök, felfokozott izgalom, tükrök, púder és festék illata, hajlakk, végszavak… hogy szerettük a lázas készülődést a színfalak mögött! És aztán a fényeket, egymás arcát, a percről percre születő, közös teremtést; a katarzist és azon is túl az összeölelkezést, a mindenki iránt érzett hálát és büszkeséget, hogy együtt újra átéltük a csodát… hogy nemcsak tanulók, de időről időre művészek, színészek is voltunk!
Elhagyva az iskolát, az évek során majd’ mindent elfelejtünk az érettségire tanultakból. Ezeket a pillanatokat – soha. Az életre szóló tudás ott születik, túl a termeken... Ott tapasztaltuk meg: nehéz új utat építeni az ismeretlenbe; hiszen mi, a mai Pesthidegkúti Waldorf , az első Waldorf iskola voltunk Magyarországon. Fel kellett nőnünk a feladathoz, hagyományokat kellett teremtenünk, és magunkat is formálnunk kellett, hogy formálhassuk a világot magunk körül. Megérte! Megtanultunk küzdeni és helytállni, járni a saját utunkat, követni a vágyainkat. Ezt mutatja, hogy oly sokfelé indultunk, sokfélék leszünk: fizikus, nyelvész, zenész, orvos, filmes, képző- és iparművész; és külföldön is tanulnak, dolgoznak sokan. Építjük az életünket. Megkaptuk hozzá a biztos alapokat. Tudást és értékrendet, bizalmat és támogatást. Nemcsak azáltal, hogy felkészültünk az érettségire (4,5-ös osztályátlaggal teljesítve azt), hogy elsőtől kezdve tanultunk angolul és németül, hogy átszőtték napjainkat a művészetek: rajz, festés, faragás, kézimunka, rézművesség, dráma és sok-sok zene, a népdaloktól az operákon és kórusműveken át a spirituálékig. Hanem azáltal, hogy lehetőséget kaptunk, és csak rajtunk múlt, hogy azzá legyünk, akik legbelül vagyunk…
Legfrissebb hozzászólások