2009.12.07. 16:41
Egy kezdő tanár naplójából:
2003. szeptember 1. 5:30
Kinyitottam a szemem… azzal a lendülettel inkább vissza is csuktam. Magamra húztam a takarót, összekucorodtam. Azt gondoltam, én ezt nem tudom végigcsinálni. Az első nap. ELSŐ NAP!!! Új munkahely, új kollégák, és… új diákok.
Beteget jelentek, elköltözöm, beküldök mást, de nem akarom érezni a szorító érzést és a forrón jeges körmök kaparását a rekeszizmomon... Émelygek.
Indulni kéne. Indulnom KELL.
Kinyitottam a szemem… azzal a lendülettel inkább vissza is csuktam. Magamra húztam a takarót, összekucorodtam. Azt gondoltam, én ezt nem tudom végigcsinálni. Az első nap. ELSŐ NAP!!! Új munkahely, új kollégák, és… új diákok.
Beteget jelentek, elköltözöm, beküldök mást, de nem akarom érezni a szorító érzést és a forrón jeges körmök kaparását a rekeszizmomon... Émelygek.
Indulni kéne. Indulnom KELL.
2003. szeptember 1. 7:45
Túl az eligazításon. Annyira szerencsétlen vagyok! A kollégák előtt úgy viselkedtem, mint egy megszeppent óvodás, aki bármelyik pillanatban sírva rohanhat ki az ajtón…Nem néztek rám ugyan ferde szemmel, sőt kifejezetten megértőek voltak, mégis… Teljesíthettem volna jobban is. Sokkal jobban.
Túl az eligazításon. Annyira szerencsétlen vagyok! A kollégák előtt úgy viselkedtem, mint egy megszeppent óvodás, aki bármelyik pillanatban sírva rohanhat ki az ajtón…Nem néztek rám ugyan ferde szemmel, sőt kifejezetten megértőek voltak, mégis… Teljesíthettem volna jobban is. Sokkal jobban.
2003. szeptember 1. 19:00
Hihetetlen volt. Erre TÉNYLEG nincs más szó. Kiléptem a tanáriból. Nyüzsgés, gyerekzsivaj mindenhol. Elindultam a folyosón. Éreztem, hogy összeakadnak a lábaim, el fogok esni, és a zsivaj kacajjá torzul, méghozzá kárörvendővé, és én leszek a nevetség tárgya, én leszek a béna új tanár, aki arra sem képes, hogy egyenesen végigmenjen egy akadálymentes folyosón… Nagy levegőt vettem. Minden figyelmemet a lábaimra összpontosítottam. Azokkal nem is volt gond, de a kezem annyira remegett, hogy elejtettem az összes könyvet…Ez is CSAK VELEM történhet meg! Már gyűltek az indulatkönnyek a szememben, ahogy lehajoltam felszedni őket. Két kéz előzött meg. Felnéztem. Két diák nyúlt le a könyvekért, de mosolygó, és nem kárörvendő arccal. „Ne tessék izgulni, az első nap nekünk is ugyanilyen volt” – mondta az egyikőjük, és annyi melegség volt a szemében, hogy attól féltem, sírva fogom megölelgetni, és megcsipkedni az arcát, mint ahogy a nagymamák szokták az unokáikét…
Erőt vettem magamon, nehogy még az is elterjedjen rólam, hogy a kétbalkezességem mellett még picsogós is vagyok; az lenne aztán a hab a tortámon…
Rájuk mosolyogtam, és megköszöntem a biztatást. Megpróbáltam nagyon lazán továbblibbenni, de fennállt annak a veszélye, hogy megint leejtek valamit. Visszavettem a tempóból, próbáltam mélyeket lélegezni.
Aztán megérkeztem az osztályterem elé. Nyitva volt az ajtaja, bentről nevetés szűrődött ki. Nem mozdult a lábam. Odafagytam. Nem voltam képes eldönteni, barátságos, vagy ellenséges nevetést hallok. Érdekes módon az ember ilyenkor túl süket az ilyen apró ingerek észrevételéhez…
Hihetetlen volt. Erre TÉNYLEG nincs más szó. Kiléptem a tanáriból. Nyüzsgés, gyerekzsivaj mindenhol. Elindultam a folyosón. Éreztem, hogy összeakadnak a lábaim, el fogok esni, és a zsivaj kacajjá torzul, méghozzá kárörvendővé, és én leszek a nevetség tárgya, én leszek a béna új tanár, aki arra sem képes, hogy egyenesen végigmenjen egy akadálymentes folyosón… Nagy levegőt vettem. Minden figyelmemet a lábaimra összpontosítottam. Azokkal nem is volt gond, de a kezem annyira remegett, hogy elejtettem az összes könyvet…Ez is CSAK VELEM történhet meg! Már gyűltek az indulatkönnyek a szememben, ahogy lehajoltam felszedni őket. Két kéz előzött meg. Felnéztem. Két diák nyúlt le a könyvekért, de mosolygó, és nem kárörvendő arccal. „Ne tessék izgulni, az első nap nekünk is ugyanilyen volt” – mondta az egyikőjük, és annyi melegség volt a szemében, hogy attól féltem, sírva fogom megölelgetni, és megcsipkedni az arcát, mint ahogy a nagymamák szokták az unokáikét…
Erőt vettem magamon, nehogy még az is elterjedjen rólam, hogy a kétbalkezességem mellett még picsogós is vagyok; az lenne aztán a hab a tortámon…
Rájuk mosolyogtam, és megköszöntem a biztatást. Megpróbáltam nagyon lazán továbblibbenni, de fennállt annak a veszélye, hogy megint leejtek valamit. Visszavettem a tempóból, próbáltam mélyeket lélegezni.
Aztán megérkeztem az osztályterem elé. Nyitva volt az ajtaja, bentről nevetés szűrődött ki. Nem mozdult a lábam. Odafagytam. Nem voltam képes eldönteni, barátságos, vagy ellenséges nevetést hallok. Érdekes módon az ember ilyenkor túl süket az ilyen apró ingerek észrevételéhez…
Egy kéz ért hozzá nagyon finoman a könyökömhöz. Összerezzentem. Egyik kollégám állt mellettem. „Lazíts, mosolyogj, és indulj! Kellemeset fogsz csalódni, ha belépsz.”
Mondani könnyű… többéves tapasztalattal én is bőszen osztogatnék tanácsot. De bármennyire könnyen beszélt, éreztem a hangjában a megértést és a segíteni akarást. Valószínű, hogy ez indította el a lábamat. Egyébként óra végéig az ajtó előtt, takarásban ácsorogtam volna, egyik lábamról a másikra állva.
Mondani könnyű… többéves tapasztalattal én is bőszen osztogatnék tanácsot. De bármennyire könnyen beszélt, éreztem a hangjában a megértést és a segíteni akarást. Valószínű, hogy ez indította el a lábamat. Egyébként óra végéig az ajtó előtt, takarásban ácsorogtam volna, egyik lábamról a másikra állva.
Mosolyt kerítettem valahonnan az arcomra, és besétáltam a terembe. Becsuktam magam mögött az ajtót, mire néma csend lett. Azt gondoltam, ez csak meglepettség és az
„újdonság” látványa miatt van, és amint nyugtázzák a jelenlétemet, újra visszaáll az alaphang.
Vártam. Még mindig csend. A székek egyszerre mozdultak meg a kezek alatt, és mindenki anélkül állt vigyázzba, hogy a szájukat húzták volna.
Nem tudtam nem mosolyogni. Szerettem őket, már akkor. Tudtam, hogy maradni akarok, és ebben az óra további lefolyása csak megerősített. Figyelem, fegyelem, de mégsem katonás, inkább szolgálatkész módon. Éreztem, hogy bármit mondok, elfogadják, megteszik, és mégsem kell magamra fölényesként és parancsolgatóként gondolnom.
„újdonság” látványa miatt van, és amint nyugtázzák a jelenlétemet, újra visszaáll az alaphang.
Vártam. Még mindig csend. A székek egyszerre mozdultak meg a kezek alatt, és mindenki anélkül állt vigyázzba, hogy a szájukat húzták volna.
Nem tudtam nem mosolyogni. Szerettem őket, már akkor. Tudtam, hogy maradni akarok, és ebben az óra további lefolyása csak megerősített. Figyelem, fegyelem, de mégsem katonás, inkább szolgálatkész módon. Éreztem, hogy bármit mondok, elfogadják, megteszik, és mégsem kell magamra fölényesként és parancsolgatóként gondolnom.
Azt hiszem, révbe értem. Ne is legyen soha más.
[Az írás nem valós élményeken alapszik.]
Szólj hozzá!
Címkék: napló tanár kezdő eniskolam
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://en-eletem-verseny.blog.hu/api/trackback/id/tr591580742
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Legfrissebb hozzászólások