Csupán húsz éve kísértek ebben az iskolában, de jóformán senki sem tud a létezésemről. Főhadiszállásomnak a háromszázharmincas terem rajzszertárát jelöltem ki, de mivel nincs szükségem alvásra, ezért csak ritkán használom. A diákok ma reggel is szép lassan szállingóznak be, én pedig a plafon közelében lebegve nézegetem őket. 
Mennyivel másabb ez, mint amiket az elmúlt kétszáz évben megismertem! Tudniillik, hogy eddig csakis iskolákban kísértettem. Kedd van. Ilyenkor nulladik történelem fakultációval kezdek. Napóleont tanulják, ami elég uncsi, így a táblán átlebegve a folyosóra megyek. Nosztalgiázva nézegetem a barátságos téglafalakat, piros korlátokat, a kint elhelyezett kényelmes fotelokat. Hirtelen kicsöngetnek, és szédülve veszem észre, hogy legalább hárman haladtak keresztül gyöngyszürke alakomon. Ide-oda szaladgálnak, rohannak egyik helyről a másikra. Vidámak, csacsognak, és az egész épület zsong. 
Átlibegek a lépcsőn egyenesen a tanáriba. Nem fáradok az ajtóval. Minek? Senki nem lát, senki nem hall, néha még én is alig hiszem el, hogy létezem. Járkálok a folyosón, nézegetem az egykori diákok tablóit, nem egyre közülük emlékszem, mintha csak ma jöttek volna először. 
Mikor újra meghallom a csengő hangját, lassan fellebegek egy emeletet, egészen a biológia laborig, ahol a gyerekek teljes beleéléssel hallgatják a tanárnő halakról tartott kiselőadását. Már hallottam néhányszor, és szinte már kívülről tudom az egészet.
Újra kószálni kezdek, és lentről halk zongoraszót hallok. Átsétálok az énekterembe, és hallgatom egy kis ideig, majd az egyik kedvenc helyem felé indulok. A konyhába. 
A csendes, és hatalmas aulán keresztülhaladva az embernek, esetemben szellemnek, kedve támad táncra perdülni. Mennyi mindent láttam már itt, te jó ég! Rendezvények, bálok, beavatások, még esküvő is! Az iskola sok mindennek ad otthont. Nincs a városban olyan ember, aki ne ismerne minket. Vagy legalábbis őket.
A konyha és az ebédlő az aulán kívül a legnagyobb helység az iskolában. Gyakran elkacarászom magamban, mikor egymást lökdösve állnak a diákok, hogy minél előbb bejussanak, de a galád és szigorú tanerő csak öt embert enged egyszerre. Nekem bezzeg nem kell várnom. Bár ilyenkor lelomboz a tény, hogy nincs szükségem táplálékra. Pontosan kétszáznegyvennyolc éve éreztem utoljára éhséget. Még arra is emlékszem, mit ettem a halálom előtt. Levest. Nézem, ahogy ezek a vidám gyerekek ülnek, beszélgetnek, és közben jóízűen esznek. Van, ami összeköti őket. 
Lassan véget ér a nap, de én azért még benézek a tornaterembe. Kicsit megrozzant öreg hely már beázó tetővel és régi szőnyegekkel, de a barátságos téglafal itt is beköszön. A lányok épp a röplabdázás rejtelmeit kutatják, és ha élnék, valószínűleg kedvelném ezt a sportágat. Kint focizik pár fiú a betonon, néhányan pedig a pálya melletti füves területen élvezik a meleg napsütést.
Ilyenkor gyakran kívánom, hogy bár lennék én is hús-vér ember, vagy legalább lenne valaki, akihez beszélhetnék. Ha lenne valaki, aki válaszolna, elmondanám, mennyire szeretem a régi könyvek illatát a könyvtárban, a papíron suhanó toll sercegését, és hogy mennyire szívesen rohannék egyik óráról a másikra.
A karzat felső piros korlátján üldögélek, és körülöttem lassan kiürül az iskola. A portás bácsi lekapcsolja a fényeket, én pedig egyedül maradok a sötétben. Lassan a legfelső terem felé indulok, hogy ahogy minden éjszaka, kiüljek az ablakpárkányra. Egyvalamiben biztos vagyok. Holnap is lesz iskola.