Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Egy iskola, minden iskola, kívülről szemlélve csak egy épület. Az épület önmagában pedig nem más, mint a csomagolás. Lehet díszes, felcicomázott, lehet egyszerű és szerény, a lényeg minden esetben az, hogy mi van a csomagban. Mit rejt magában a külső kéreg. Valami bóvlit, vagy valami igazán értékeset.
Így érzem, ha egykori iskolámra, a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumra gondolok. És gondolok rá gyakran, hiszen a Horváth Mihály téri iskola falai között eltöltött négy év megváltoztatta az életemet, számomra tehát örökké emlékezetes marad. S nem csupán azért, mert – bár áttételesen – ennek az intézménynek köszönhetem negyvenkét éves boldog házasságomat, hanem – és elsősorban – azért, mert ott szereztem meg azt a tudást, amelynek egy életen át kézzelfogható hasznát vettem. Sikereimet – ha voltak – ennek az iskolának köszönhetem. Jó tudni, hogy rajtam kívül még nagyon sokan elmondhatják ugyanezt. 
Egy iskola önmagában csak egy épület, legtöbbször alig különböztethető meg a szomszédos házaktól. Ami bármely tanintézet jellegének meghatározója, esetleges hírnevének megalapozója, az mindig, minden esetben a tanári kar. A színvonalat ez a testület határozza meg. Jó tanárok irányítása mellett a közepes diákból is kiváló ember válik. Nem tudom, mi a titka, de a Fazekasban mindig a legképzettebb tanárok nevelték, tanították az oda járó diáksereget. A gimnázium híre, talán éppen ezért, túlterjedt a fővároson, sőt az országhatáron is. Ennek számtalan hazai és nemzetközi tanulmányi verseny lehet a bizonyítéka. E versenyek győztesei nagyon sokszor, s azt hiszem nem túlzok, ha állítom: legtöbbször a Fazekesból kerültek ki.
Már abban az időben is, a múlt század hatvanas éveinek végén, amikor én jártam oda, az ország egyik legjobb oktatási intézményének számított. Örömmel olvastam a minap a hazai lapokban, hogy a Fazekas még mindig az ország legjobb középiskolája. Mint a Köznevelés című oktatási hetilapban megjelent cikkből is kiderül, az itt végzettek 96,7 százaléka jutott be különböző felsőoktatási intézményekbe. Ez az adat önmagáért beszél, s azt jelzi, hogy a színvonal – ha lehet – még emelkedett is a korábbihoz képest. Ennél jobb reklám, hírverés egyetlen iskolának sem kell.
Mit tehetnék én ehhez? Talán csak annyit: most írásban is megemlékezem egykori magyartanáromról, Kovács Gézáról, aki annak idején osztályfőnököm és a gimnázium helyettes igazgatója volt. Nyugodtam állíthatom, az életben tőle tanultam a legtöbbet. Nem csupán a magyar nyelv szeretetét, de tartást és emberséget is. Persze megnevezhetném akkori tanáraim mindegyikét, szinte kivétel nélkül, s csak azért nem teszem, mert azóta – ebben biztos vagyok – számtalan, hasonlóan nagytudású, alaposan felkészült pedagógus oktatott ebben az iskolában. Méltatlanság lenne tőlem, ha csak az akkori nevekre hivatkoznék. Hogy Kovács Gézát mégis... 
Engedtessék meg nekem a hálából fakadó gyengeség.
Bár többféleképpen lehet, valójában mégis nagyon nehéz tanintézeteket rangsorolni és ilyenformán kvalifikálni, hiszen minden egyes iskola egyaránt jelentős és minden ember életének létfontosságú intézménye. Kétlem, hogy akadna olyan tanoda bárhol a világon, amelynek ne a lehető legjobban képzett diákok útnak eresztése lenne a célja. Természetesen egy jobban felszerelt, jobb és lelkesebb tanárokat a testületében tudó iskolának ez jobban sikerül. Egy olyannak, mint a Fazekas Mihály Gimnázium.
Éppen ezért, ha most ide állna elém egy jótündér, s megkérdezné, mi az a kívánságom, amit teljesíthetne, gondolkodás nélkül azt felelném neki: legyen minden iskola olyan, mint a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium. Az sem baj, ha neve sincs, ha hírét sem ismerik, csak legyen olyan jó.