Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Öt éve hogy kinyílt egy ajtó. Belépetem rajta vakmerően, mindentudás átka rajtam, fejem tartottam gőgösen. Mohón estem a feladatnak, nagy terveket kombináltam. Meg akartam váltani a világot, pusztítva mindent, mi utamba állott. Ám a hályog szememről lehullni volt kénytelen, minthogy, bár iskolák és tanárok hada sorakozott mögöttem, mégis elcsúsztam egy egyszerű képleten. Így esett meg velem a képtelen, hogy végül 12 gyermek nevelt fel.

Öt év alatt több száz leckét kaptam, gyakoroltam szüntelen. Meg kellett tanulnom, ha csak a magam hangját hallom, ugyan igazat szól a szám, nem vagyok egyéb, csak egy figyelmetlen kisdiák. 
Kiabáltam, mert nekem lehetet, időbe telt mire felfogtam, ha torkom bereked, sokkal többre jutok, jobban kedvelnek, és ha elmondom szép szóval, sőt meg indoklom kérésem mögöttes tartalmát, az hatékonyabb, és senkinek nem árt. 
Vizsgáztam dicsérettanból, és abból is miként kezeljem, ha egy gyerkőc pimasz, néma, engedetlen. Vagyis nem méreg, dühöngő, hanem rejtvény egy újabb fejtörő. Szigorlatom jutalma, nem érdemjegy vagy haszontalan diploma volt, viszont a kölkök maradtak otthon illetve időben értek haza. a lógás, tekergés már csak gyenge pillanat maradt, bizalom kezdte átszőni a falakat.

Meglehet, ki olvassa most e sorokat, meglepett, nem érti - Miféle iskola ez? - kérdi. Parány, nem mondható, hogy szokvány, néha kemény, ám él a remény. Csiszolódik minden tag függetlenül attól, hogy kicsi vagy nagy. Bárki, akitől tanulni lehet az a mester , a „király”, a diák pedig a többiek. Felvételi követelmény nincs, mindenki kincs ez az alap. Érezd jól magad, de másnak se rontsd a kedvét, ez téged is megvéd. Igaz nem mindig tökély, itt- ott egy kis zűr támad, bekavar, azonban a humor, a békevágy legtöbbször összetart. Ez a pestújhelyi Pitypang Csapat.

Az Ő otthonuk, az ÉN iskolám, a Mi életünk.