Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú legény, aki édesanyjával és kishúgával élt Magyarország Délvidékén. Hányattatott, szegény életük volt. A fiú rengeteget dolgozott, hogy segítsen otthon, és betöltse az űrt, melyet apukája hiánya okozott. Főzött, mosott, takarított, s vigyázott testvérére. Segített, hiszen édesanyja reggeltől estig kénytelen volt dolgozni, hogy iskolába járassa mindkét gyermekét. A fiú szeretett tanulni, okos kobakkal áldotta meg a sors. Egy napon elhatározta, ha kijárja a középiskolát, biz’, ő elmegy főiskolára. Ott alaposan kitanulja majd a mesterséget, dolgozni fog, amivel annyi pénzt kereshet, hogy segítsen családján. Telt múlt az idő, s a fiú szeme előtt ott lebegett a cél: a Kecskeméti Főiskola GAMF Kara. Egy napon, mikor sikeresen leérettségizett, könnyes szemekkel vitte haza bizonyítványát, amely tele volt jobbnál jobb jegyekkel. Édesanyja, kistestvére és nagyszülei nagyon büszkék voltak rá, s ezt mondották: „Menj, fiam, valósítsd meg az álmaidat! Mi mindenben támogatni fogunk.”
Pár hónap múlva az ifjú vállára vette a világot, s útnak indult a nagy Kecskemétre. Nagyon izgatott volt, hiszen még soha sem járt kicsiny városkáján kívül. Besiklott a vonat, leszállt, és körbe nézett. Bizony-bizony, egy olyan helyre csöppent, ahol csupa új dolog vette körül. Régies épületek, magasztos templomtornyok, s amerre csak a szem ellát, iskolák helyezkedtek el. A város hangulata hamar magával ragadta.
A fiú jól tudta, hogy a főiskolás élet közel nem lesz olyan gördülékeny, mint ott, ahol eddig tanult. Beköltözött a Főiskola kollégiumába. Egy olyan épületbe, ahol fiúk, s lányok modern, kényelmes, komfortos környezetben élhetik mindennapjaikat. Szobájában minden egy helyen volt, amire egy fiatalnak szüksége lehet. Nagyon kedvelte a friss levegőt és a természetet, amely az épületet körül ölelte. A földszinti kávézó volt kedvenc találkahelyük barátaival. Idővel nagyon szívéhez nőtt a kollégium, s második otthonaként tekintett rá.
Első napja az iskolában igazán különleges volt számára. Belépett a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola területére, ahol egy hatalmas épületegyüttes fogadta. Csak úgy nyüzsgött ott minden járókelő. A hallgatók izgatottan várták az első csöngetést. Ő is beállt csoportja sorába, s várta, hogy jöjjön a tanár úr. Ő az I51-be tartozott. Ez egy csoportjelzés, amely azt az elsős közösséget jelölte, melynek immáron ő is tagja lett. Mindösszesen húszan voltak, de ez a néhány fiú és lány hamar megtanulta, milyen egy kis közösségben élni, milyen a főiskolás élet, és megismerhették első igaz barátaikat köreikben. Persze idővel a csoportok megszűntek, de társaival azóta is tartja a kapcsolatot.
A fiú igyekezett belefolyni az iskola pezsgő életébe. Beállt a hallgatói újsághoz, s kis idő elteltével főszerkesztője lett. Napról napra tudósított az újságban a körülöttük, és a városban történt eseményekről, fejlesztésekről. Egyre több megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, számos zárthelyi dolgozat és vizsga várta, melyeket egy kis tanulással és barátai segítségével viszonylag könnyedén leküzdött.
Szeretett sportolni. Az iskola több tenisz- és futballpályával is rendelkezett. Kedvenc helye mégis az a tornacsarnok volt, amelyet tanulmányi idejének 2. évében építettek. E monumentális építmény azóta már számos koncertnek, főiskolai napoknak és kulturális rendezvényeknek adott otthont.
Az oktatókkal sem volt nehéz összebarátkoznia. Szinte kivétel nélkül mindenben segítették a tanoncaikat, sőt, eljártak velük olykor szórakozni is. Rengeteg szerelmet látott megköttetni informatikus, menedzser és gépész szakos hallgatótársai között az ott töltött idők alatt.
Most itt áll az államvizsga kapujában, szorgosan tanul, hogy aztán egy nap diplomáját kezébe véve büszkén mutogassa családjának. Csak egy gondolat jár a fejében, mióta betette lábát az iskola kapuin: „Érzem, ezen a helyen megtaláltam számításaim.”
Legfrissebb hozzászólások