Én Életem Videó-, Szöveg- és Képpályázat

Na, ne! Megint hétfő! Még csak hat óra, és úgy szundítanék még egy órácskát; de nem lehet, menni kell. Pedig olyan kényelmes volt az íróasztal lába s a tornazsák is jó párnául szolgált, de mindhiába…
Szerencsére a metrón még tudtam hunyni egy keveset. A márványfolyosón összegyűlt diákok nyüzsgése ébreszt fel. Á! Ott a Bala, de az a nagydarab srác épp most fordult be vele az aulába. Na, mindegy… Csöngetnek. Remek, késésben vagyunk, futás, csak úgy morzsolódik szét a kenyér az atlasz és szótár roppant ütéseitől, ebből már nem lesz tízórai.

Szerencsére az egyik legjobb humorú tanár tartja az első órát - tudják az a fajta, aki kora reggel is szereti a diákjait -, így versenyt futunk az ajtóig és igen, nyertünk, pedig jobb pozícióban volt. Az óra gyorsan telik, sok nevetéssel, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy messze vagyok a többiektől. Legközelebb Áki van, de tőle is három pad, öt szék és legalább nyolc láb választ el. Kicsöngetés után irány az ebédlő; kellemes ez a kora tavaszi napsütés, ami a belső udvaron keresztül szűrődik be. Van, aki épp reggelizik, egyesek fecsegnek. És ott, leghátul a sarokban két gólya házit másol. A következő óra tesi, de csak az öltözőig jutok sajnos, egész éves felmentést kaptam, állítólag nem tenne jót nekem a sok gimnasztika meg a futás (nem olyan a testalkatom… na hiszen).

De legalább van időm egy kicsit gondolkodni, hogy mi vár rám ma még itt a Budaiban… Jó kis hely ez, az osztályban mindenkinek megvan a maga helye, a tanárok segítőkészek, a termek jól felszereltek, még a padlózat is ember - akarom mondani - táskabarát. Csak azt sajnálom, hogy négyemeletes az épület! Ez azt jelenti, hogyha lépcsőfordulónként van huszonöt - huszonnyolc lépcsőfok, akkor alsó hangon is van legalább kétszáz lépcső lépcsőházanként, s mivel nekünk abból három is van, hatszázig meg sem állhatunk. El tudják képzelni mekkora kockázatot jelent ez egy táskának? Véletlenül lecsúszunk valaki válláról és egyre gyorsulva és pörögve, pattogva Mózesként választjuk ketté a felfelé igyekvő diákok (ne adj isten tanárok) tengerét. Ilyenkor csak a gondviselés állíthat meg minket. Egy pozitívumot mégis csak el lehet mondani a lépcsőkről: enyhén lekerekített a szélük, így közel sem ütnek akkorát, mint csiszolatlan társaik.
Még van néhány óra, de ezek gyorsan eltelnek, különösebb izgalom nélkül. Az órák végeztével a társaságunk nagy része a közeli „kínai”-ban gyűlik össze, itt még van idő egy gyors ebédre a kosár vagy épp a tamburello edzés előtt. Hmm, ebéd...! De jól esne egy kis cérnametélt nyúzott vállpántjaimnak. Visszaérve az iskolába, a faliújságon új hirdetményt veszek észre: sí tábor, közvetlenül az első félév vége után. Mennyit hallottam erről, valaki azt mondta, hogy olyan, mint ha a szilveszter hétnapig tartana .- Istenem de jó lenne itt tanulni!